Dipper lassan magához tért. Már csak arra emlékezett, hogy
Mabel halálra rémülve tekint rá, és aztán minden elsötétült.
De nem csak ez gondolkodatta el, hanem az is, hogy hol van
most?
Egy szobában ült a padlón, megkötözve. Szájában pedig, valami
féle rongyot tömtek. Kábán nézett körbe a helyiségben. Az ablak előtt három
férfi állt. Nagyban beszélgettek, Dipper nem igazán értette, hogy miről. De miért
van ő itt, és miért érez hasító fájdalmat a tarkójában?
Az egyik egyszer csak rápillantott.
- Nos, Uraim! Olybá’ tűnik, hogy a kis gyilkos felébredt! –
mosolyogta. A férfinak szőke haja és zöld szemei voltak.
- Na, végre hogy! Már azt hittem megölted, amikor
fejbekólintottad. – felelte a másik fekete hajjal. A harmadik csupán csak
csendben nézett. Neki barna haja volt. A szőke közelebb lépett hozzá, és
letérdelt elé. Erősen megragadta Dipper állát és magához húzta.
- Tudod-e, hogy kik vagyunk? Persze, hogy nem. Honnan is
tudhatnád! Mi vagyunk Mermando legjobb barátai, és nagyon nem tetszik nekünk
az, amit vele tettél.
Dipper értetlenül nézett rá.
- A kisfiú nem is érti, hogy bukott le. – szólt közbe a
barna.
- Úgy ölsz, mit egy amatőr. Ráadásként ott is hagytad a
fegyvered Mermando mellett. – magyarázta a fekete – és most itt az ideje a
bosszúnak. – majd megropogtatta az újait.
- Kérlek! – fogta vissza őt a barna – hiszen, még csak
gyerek.
Dipper elkezdett reménykedni, hogy talán a férfi jó ember, de
csalódnia kellett.
- Biztosan szívesen játszana velünk valamit. – folytatta –
Esetleg egy kis késdobálást. Úgysem próbáltuk még ki azt a készletet, amit
Mermando ajándékozott nekünk.
- Valóban. – bólintotta a szőke és az ágyra tett egy táskát,
majd felnyitotta azt. Különböző kések voltak benne, méret, és fajta szerinti
szortírozásban – Uraim, tudják a szabályokat? – kérdezte.
- Persze! – nevetett fel a fekete – Iszunk és dobunk. Aki
eltalálja, az nyer.
A három férfi felbontott egy üveg italt és gyorsan el is
fogyasztották. Dipper szíve pedig csak egyre vert. Nagyon félt ezektől az
emberektől, és a késeiktől is.
Ki kell találnom valamit… akármit! Gondolta a fiú, de nem
forgott az agya, annyira kétségbe volt esve. Akkor pedig még inkább, amikor az
első dobó, a barna srác beállt a szoba másik végébe, pont Dipper elé, és kezébe
fogott egy kisebb kést. A férfi célzott és már dobott is, Dipper behunyta a
szemét, de a kés szerencséjére pont a feje mellett ért találatot.
- A francba! – csettintett bosszankodva. A szőke elnevette
magát.
- Nos, igen. Hiába a jó célzó képesség részegen, barátom! –
mondta, majd arrébb tolta őt – Én jövök.
Ő is dobott, de az sem talált célt, ahogy a következő dobások
sem. Mindegyik Dipper teste mellett értek célba, és a fiú egyre csak feszültebb
lett.
- A rohadt életbe! – szólalt fel a fekete, és Dipper elé
lépett, majd megragadta a fiú felsőjét – Mi a francért vagy te ilyen
szerencsés? Már úgy kéne kinézned, mint egy sündisznónak. – kiabálta Dipper
arcába, miközben össze-vissza rázta. – Adok én neked majd akkora szerencsét! –
folytatta, és ökölbe szorította a kezét. Erőteljesen ütlegelni kezdte Dipper-t,
ahol csak érte.
Hogy én lennék szerencsés? Gondolta a fiú, akkor miért én
vagyok az, akit most megkötöztek, és akit éppen félholtra vernek?
Dipper elterült a földön. A szájából kicsúszott a vérfoltos
rongy. A fekete férfi még egyszer hasba rúgta őt.
- Ennyit a szerencsédről, kölyök! – ordította mérgesen, és
arrébb ment. Dipper pedig csak feküdt a földön azon tanakodva, hogy miért pont
ővele történnek ilyenek. Miért pont őt hagyja el a szerencséje. Utána Mabel
jutott az eszébe. Ahogy visszagondolt arra az arca elérzékenyült. A padlóra
eresztette arcát, és csendben elsírta magát.
A program minden nap ugyanaz volt. A három férfi folyamatosan
kínozta Dipper-t, olyan különféle módszerekkel, amit még elmondani is borzasztó
volna. Több időt töltött ájultan, mint ébren, és fejében egyre csak
összefolytak a napok. Már nem tudta, hogy napokat, vagy heteket tölt
eszméletlenül. A fiúcskát egyre inkább elhagyta a szabadulás reménye, de nem
adhatta fel. Meg akarta keresni a testvérét. Bármi áron.
Két tortúra között szüntelenül a szökési módszereket vázolt
föl agyában. De sosem hagyták egyedül a szobában, és emiatt nehezebb volt
kitalálni bármit is, mint ahogy azt hitte.
Egyik nap azonban a három alakból kettő ebédelni volt. A
harmadik a szobában maradt egy darabig, de az ablakon keresztül egy igen
szemrevaló hölgyet pillantott meg. Nem is habozott, nyomban lerohant hozzá.
Dipper egyedül maradt, de nem érzett elég erőt ahhoz sem, hogy felálljon,
semhogy megpróbáljon kiszabadulni. Akármennyire is akarta nem ment.
Ekkor a semmiből – ahogy azt mindig is tette – előbukkant
Bill.
- Jaj, de kínos, kínos! – térdelt le elé, és felsegítette
ülésbe és a falnak támasztotta – Azok az emberek borzasztóan bánnak veled.
Miért nem szólítasz?
- Nem akarlak látni többé. – nyögte Dipper – Menj el, és soha
ne gyere a közelembe.
- Inkább, minthogy ismét elvedd a testemet és elveszítsem a
kontrollt. – felelte határozottan a fiú. Bill egy pillanatra elnémult, majd
elvigyorodott.
- Nem akarod megtalálni a testvéredet? – kérdezte. Dipper
magabiztossága szertefoszlott – hallottam, hogy szakadatlanul ugyan arra
gondolsz. Meg kell találnod a húgodat. Bármi áron. Nélkülem nem leszel rá
képes. Hiszen felállni sem tudsz egyetlenkém.
Dipper tudta, hogy Bill-nek most igaza van. Ha nem szabadul
ki sosem találja meg Mabel-t, kiszabadulni pedig nem fog tudni három férfitől,
de miért is bízna Bill-ben?
- Nem kell a segítséged. – szögezte le Dipper. Nem akarta,
hogy Bill irányítsa. Elég volt belőle ennyi is.
Bill-nek lett volna még mit mondania, de ekkor kinyílt az
ajtó, és ő eltűnt.
A három férfi be is jött rajta, miközben nagyban
beszélgettek.
- Nem úgy volt, hogy vigyázol a kölyökre?
- Igen, de meg kell értenetek. Egy nagyon csinos lányt
láttam.
- Nem igaz, hogy neked fontosabb egy nő, mint mi.
- Jaj, már! Úgy sincs magánál. Nézzetek rá! – mutatott
Dipper-re, aki ugyan úgy ült ott, ahogy Bill hagyta – Szerintem már a halálán
van.
- Mondasz valamit. – felelte a másik, és előkapta a revolverét
– vessünk véget a szenvedésének. Hé, kölyök, nézz rám, amikor lepuffantalak! –
mondta lenézően. Dipper lassan megemelte a fejét, erre a férfi Dipper szájába
nyomta a revolver csövét.
A fiú nem esett kétségbe. Tudta, hogy nincs más választása,
és muszáj megtennie. Még egyszer, utoljára.
Dipper minden erejét összeszedve térden rúgta a férfit, aki
elejtette fegyverét, miközben térdhez kapott.
- Mit képzelsz, te kis senki! – morogta az, mire Dipper
mérgesen ránézett, és elüvöltötte magát.
- Bill, gyere és segíts nekem!!!
A három alak furcsán nézett rá. Azt hitték megbolondult, vagy
valami hasonló. Pont nevetni akartak, amikor Dipper szeme megvillant. Lassan
felállt és karjait széthúzva elszakította a béklyóit.
- Már azt hittem sosem állhatok bosszút a legkedvesebb
barátomért. – vigyorogta fenyegetően – de most mind meghaltok.
Dipper egy szempillantás alatt felkapta a fegyvert, majd miután
lőtt egyet a férfi vállába, és a lábába, a fejéhez tartotta.
- Mit gondolsz? Véget vessek a szenvedésednek? – kérdezte
gonoszan. A férfi halála rémülve nézett rá, mire Dipper meghúzta a ravaszt. A
másik kettő ugyan úgy meg volt rémülve, de nem tétováztak. Kezükbe vettek
egy-egy kést abból a dobozból, és elszántan közeledtek Dipper felé, aki
felnevetett.
- Komolyan? Azokkal a konyhakésekkel nem tudok megsebezni.
Azzal feléjük fordította a revolvert, de pechére kifogyott.
- No, fene! – nézett rá – Úgy tűnik kevés a lőszerem, de
sebaj! – maga mögé dobta a fegyvert – Anélkül is végzek veletek. – mondta és
megropogtatta az ujjait. Elsőnek a szőke támadt. Dipper-nek nem volt nehéz
dolga vele. Simán kikerülte a csapást, és mögé kerülve kicsavarta a kést tartó
karját, majd úgy forgatta azt, hogy a kés pont a férfi szívébe álljon.
- Oh-Lala! Anatómia ötös! Megtaláltam a szívedet elsőre! –
nevetett fel tréfásan.
A szőke még utoljára rámorgott, majd összeesett. Dipper
rápillantott, és mosolyogva leguggolt mellé.
- Ejnye! Ha volt fegyvere, vajon miért nem használta? – vette
ki a farzsebéből, és ellenőrizte, hogy tele van-e – ráadásul egy golyó sem
hiányzik belőle. Nagyon megijeszthettem ám.
- Te utolsó vadállat! – kiabált rá az utolsó férfi – Most
megöllek!
- Nocsak, te még élsz? – sandított rá – No, mindegy. Nem
sokáig lesz ez így!
Azzal ráfogta az imént szerzett lőfegyvert és hibátlanul
eltalálta vele utolsó ellenfelét is.
Elnevette magát, utána visszaesett a földre, és most újra
önmaga lett.
- Na, ügyes voltam? – lépett elé Bill. Dipper nem felelt csak
bámulta a falat, mert még maga sem hite el, hogy újra megtette.
- Meg kell találnom… - súgta és lassan felállt. Nem érdekelte
már, hogy csupa vér, vagy, hogy tele van sebekkel, csak ment és ment.
A város utcáin mindenki megbámulta a szerencsétlen fiút, aki
alig bírt járni, de nem adta fel.
A bordélyházhoz érve nekidőlt az ajtónak, de az nem nyílt ki.
Be volt zárva.
Dipper-nek elege lett abból, hogy még most is hátráltatja
valami, így eldöntötte, hogy bármi áron, de bejut ezen az ajtón. Többszöri
nekifeszülésnek hála, siketült betörnie, amivel együtt ő is a földre hullott.
Mikor feltérdelt és körülnézett, imitt-amott az asztalokon és
a földön boros, illetve pezsgős poharak hevertek, némelyik eltörve, némelyikben
pedig még volt is valami lötty. A pulton még mindig állt egy-két alkoholos
üveg, és minden fel volt dúlva.
A fiú lassan felállt, és elindult, át a por lepte szobán a
lépcsőig, amin lassan lépkedett felfelé. Épp oly lassan, ahogy azt egykoron
húga tette. Amikor felért elszörnyedt. Mindent vér borított. Az ajtó elé
lépett, és benézett rajta, és belehasított az emlék. Amit akkor tett Stan-nel,
és hogy Mabel akkor lépett be.
Dipper a fejéhez kapott és kétségbe este kapkodta a levegőt.
- Jól vagy, kölyök? – kérdezte Bill, mire Dipper rámordult.
- Hogy lehetnék jól? Mondd meg, hogy mit tettél a
testvéremmel!
- Jaj, hát nem emlékszel? – kérdezte mosolyogva – hiszen őt
megölted.
Dipper letaglózva bámult vissza rá.
- Nem… hazudsz… én nem… - ellenkezett.
- Ne szabadkozz! Mindig, amikor vele voltál olyan szomorú
gondolatok lepték el a lelked. Aki fájdalmat okoz neked, annak vesznie kell. –
jelentette ki Bill, mire Dipper szemét ellepték a könnyek.
- Mit… hogy… miért…?
A fiú nem jutott szóhoz. Nem fért a fejébe ez az egész, és nem
is akarta elfogadni. Mégis keservesen siratta a múltat.
Jó félórányi szenvedés után elindult kifelé. Úgy érezte
teljesen elhagyta az ereje. Az bejárati ajtó mellett megállt és nekidőlt az
ajtófélfának. Hirtelen megszédült, és levegőt sem kapott. Úgy ahogy volt
elájult.
Mikor felébredt egy puha ágyban feküdt egy kicsi házban.
Éjszaka volt és a szobában kandalló égett.
Dipper lassan felemelte a kezét és az arcához ért. Sebeit
bekötözték, de vajon ki lehetett az?
Erre a kérdésre nem sokára választ kapott.
- Istenem, Dipper! Hát felkeltél! – térdelt az ágy mellé egy
ismerős alak.
- Wendy? – nézett rá a fiúcska, mire a lány bólintott, majd
így folytatta:
- Nagyon ránk ijesztettél. Három napig csak feküdtél.
- Hol vagyok? – nyögte Dipper.
- Angeli házában. Miután valami őrült Stanford életére tört,
be kellet zárni a bordélyházat. Angeli aranyos volt, és megengedte, hogy vele
lakjak. Látom téged is elkapott. De merre voltál eddig?
Dipper kezdte kapizsgálni a dolgot. Miután lemészárolta
bácsikáját, úgy elszökött, hogy senki sem lelte nyomát.
- Na, de mesélj, mi történt veled? – nézett rá kedvesen a
lány. Dipper lassan beszélt, hogy kitaláljon valami fedő story-t. Végül is
olyasmit hadovált, hogy családja egy régi ellensége talált rá, és nehezen
szabadult csak meg tőle, satöbbi.
- Még szerencse, hogy rád találtam.
- Igen. Köszönöm. – vetett rá egy keserű mosolyt Dipper.
Hirtelen eszébe jutott – a húgom! – pattant fel, de egyből összegörnyedt
fájdalmában – mi történt a Mabel-el?
- Héy! Állj le! – szólt rá Wendy és visszanyomta őt az ágyba
– maradj nyugodt, különben sosem gyógyulsz meg.
- De Mabel…
Wendy szomorúan félrepillantott.
- A húgodat sajnos nem tudták már megmenteni. Két napja
temették Stanfrod-al együtt.
A fiú arcán legördült egy könnycsepp. Hát igaz. Az egyetlen
testvére nincs többé. Miért is volna értelme élni ezek után? Nem mondta ki
hangosan, de komolyan elgondolkodott azon, hogy véget vet életének.
A napok lassan teltek. Az idő, mintha lelassult volna, mialatt
ő eszméletlen volt.
Wendy és Angeli gondját viselték, amíg fel nem gyógyult, de
Dipper mély depresszióba esett testvére elvesztése miatt, amit a két nő meg is
értett.
Hónapok teltek el, mire a fiú teljesen felépült, és amit ez
megtörtént bejelentette, hogy elmegy, méghozzá végleg. Azt nem mondta meg hova,
de azt igen, hogy örökre.
Mikor elérkezett az indulás napja Wendy szorosan átölelte
Dipper-t, és fülébe ezeket a szavakat súgta:
- Vigyázz magadra.
- Mit keresünk itt? – kérdezte, de Dipper nem válaszolt neki.
Szaporán lépkedett a sírkövek között, míg meg nem találta azt, amelyiket
kereste. Megállt előtte és némán bámult rá.
- Óh, ez a kishúgod végső nyughelye. – jegyezte meg Bill, és
mellé állt.
Ahogy a fiú újra és újra elolvasta a sírkő feliratát egyre
szomorúbb és reményvesztettebb lett.
Végül teljesen összetört és a sírkőre borulva zokogott.
Szörnyetegnek érezte magát. Megölte azt, akit egész életében
csak védelmezni és óvni akart. Lelkiismerete hatalmas sziklaként nehezedett rá,
és érezte, hogy ez a teher már túl nehéz az ő vállának.
- És most? – szólalt meg Bill – Mihez kezdesz?
- Tűnj innen! – szólt rá Dipper – Látni sem bírlak! –
markolta meg a hideg sírkövet.
- Na, de Dipper! Én csak segítettem neked. Mindenkit, aki
megbántott eltüntettem. Ez volt a vágyad.
Dipper lassan felállt, és így szólt:
- Nem csak ők okoztak nekem fájdalmat. – ezután elővette a
zsebéből azt a fegyvert, amit még anno attól a szőke férfitől szerzett.
- Most meg akarsz ölni? – képedt el Bill – hiszen te is
tudod, hogy az lehetetlen. Egy démont nem tudsz-
- Tudom. – vágott a szavába Dipper és a pisztolyt saját
fejéhez szorította – De ha másképp nem megy, akkor így lesz a legjobb.
Bill elvigyorogta magát.
- Ha elsütöd, többé nincs visszaút, ugye tudod?
- Hogy én ne tudnám! – felelte Dipper.
- Csak meg ne bánd! – vihogta Bill, amire Dipper nem is
figyelt igazán.
Behunyta a szemét, és készült arra, hogy megölje magát.
Először kicsit megremegett. Megijedt a halál gondolatára, de ennél már úgysem
tudott volna rosszabbat elképzelni, szóval nem volt visszaút…
Hatalmas durranás zavarta meg a csendet. A sötét égen varjak
repültek át. Dipper csak állt ott. Állt és nézte, ahogy saját teste elterül a
földön. Vége van, de mégsem jött el az a megnyugvás, amire várt.
Ekkor láncok tekeredtek a szelleme köré, és Bill megragadta a
vállát.
- Hát mégis megtetted. Nem akartam ám elhinni, de mégis! –
vihogta.
- Bill, mi ez az egész? – kérdezte Dipper.
- Nem olvastad el végig azt a könyvet, igaz? Aki eladja a
saját lelkét, és utána véget vet saját életének, az örökre az én alattvalóm
lesz. – mosolyogta gonoszan, majd szorosan átölelte Dipper-t, talán még
szorosabban, ahogy a láncok tartották, és így folytatta – Nagyon jól fogunk ám
szórakozni az idők végezetéig.
Dipper tévedett. Ez így most még rosszabb, mint amikor
életben volt. Amíg világ a világ együtt kell maradnia ezzel a szörnyeteggel,
aki tönkre tette az életét, és most még a halála után is pokoli sorsot szán
neki.
De végtére is megérdemelte. Hiszen annyiszor változtathatott
volna. Ha nem utasítja el Pacifica-t, ha nem öli meg Gideon-t, ha nem végez
Stanford-dal, és ha azon a rég elmúlt esős napon nem lép be azon az ajtón,
hanem inkább tovább megy… Vajon mi lett volna, ha soha meg sem próbál Gravity
Falls-ba jönni, ahol nem csak a reményei, hanem az élete is darabokra hullott.
Vége





Nagyon jó volt. Kár hogy vége lett. Köszönöm hogy elkezdted.
VálaszTörlésNagyon jó volt ez a sztori. Kár hogy ilyen hamar vége. Nekem nagyon tetszett!
VálaszTörlés