Esős nap volt a mai Gravity Falls-ban. 1920-at írunk és két testvér épp ebben a pillanatban lépett be egy bordélyházba. Kiskorúak voltak még, 12 évesek, de nem is azért jöttek, hogy használják a ház szolgáltatásait, hanem azért, mert kerestek valakit.
Már egy jó ideje úton voltak. Ketten vágtak neki az országnak, mivel a szüleiket elvesztették egy balesetben. Tudták, hogy csak a bácsikájuk maradt nekik és mindent megtettek azért, hogy megtalálják őt, annak reményében, hogy segíteni tud rajtuk.
Így most tehát beléptek a bordélyházba. Az asztalok között sétálva, füstölő illata csapta meg az orrukat, ami már szinte émelyítően hatott az ott tartózkodókra, de persze mivel mind részeg volt, vajmi keveset fogtak fel abból, hogy rosszul vannak, nemhogy abból, hogy ez a füstölő miatt lenne.
A kislány közelebb húzódott testvéréhez.
- Félek, Dipper. – súgta a fülébe. A fiú megfogta a kezét, hogy megnyugtassa, de valójában ő is zaklatott volt egy kicsit. Határozottan lépett előre a pulthoz, ahol egy idős hölgy állt, és ahogy Dipper megszólította őt meglepve nézett rájuk.
- Sajnálom, de kiskorúak ide nem léphetnek be. – mondta nekik.
- Nézze – kezdte Dipper -, a bácsikánkat keressük Stanford Pines-t. A rokonai vagyunk. Dipper és Mabel Pines.
- Valóban? Itt sokan akarnak ám a rokonai lenni. Mivel tudjátok igazolni a rokonságot? – hajolt előre a pultos, miközben meggyújtott egy szivart és a füstöt lekicsinylően a gyerekek arcába fújta. Ők meg csak álltak ott. Nem gondolták volna, hogy bizonyítani is kell, majd valamivel a rokonságot. Ám ekkor a hölgy felnevetett – Látom, most nem tudok mit mondani. De nem kell félni. Túlságosan is hasonlítasz rá ahhoz, hogy kételkedni lehessen. Gyertek utánam!
A két fiatal fellélegzett és igyekeztek az idős hölgy után egy folyosón át. Átérve rajta egy ajtóhoz léptek. A hölgy bekopogott, majd a „szabad!” Szó után be is nyitott.
A szoba egy iroda volt. Közepén egy asztallal, ami tele volt pénzzel. Az asztal mögött egy férfi ült. Megjelenése arra engedett következtetni, hogy meglehetősen fukar és rosszindulatú.
- Mit akarsz? Munkaidő van. Neked a pultnál kéne csapolnod az italokat. – nézett a nőre rosszallóan.
- Két gyerek van itt. Azt állítják, hogy a maga rokonai.
- Ha nem fogyasztanak semmit, akár mehetnek is. Nekem nincsenek rokonaim. – jelentette ki a férfi és vissza is tért a pénze számolgatásához.
Dipper mérgesen előre lépett.
- Hát nem érted Stanford? A nagyapám a testvéred. Nem azért utaztuk be az országot, hogy csak így elküldj! A húgom három napja nem evett és szörnyen megfázott. Segítened kell!
- Elég! – csapott az asztalra a férfi, majd a fiú elé sétált, hátra tett kezekkel. Dipper kicsit megijedt, hiszen egy hatalmas ember tornyosult felette, de nem mutatta jelét. Bátor fiú akart lenni, aki gondját tudja viselni a testvérének – Szó, mi szó valóban hasonlítasz rám, de mégis mit vársz tőlem? Fogadjalak örökbe titeket és járassalak iskolába? Ez egy bordélyház, és nem egy gyermekmenhely. Itt csak akkor maradhattok, ha dolgoztok érte, és akkor még kedves vagyok.
- Ha ez a feltétel, akkor szerintem nem szakadunk bele a munkába. – felelte Dipper.
- Igen ezt mondod, de értetek egyáltalán valamihez?
A fiú nem felelt, de mihez is érthetne két gyerek? Sem nekik sem a szüleiknek nem volt semmi féle szenvedélyük, amivel szakmabeli tapasztalatot szerezhettek volna.
Stan végignézett rajta, majd Mabel-re szegezte tekintetét. Rendesen végigmérte őt, amiből a lány semmit nem vett észre, mivel tekintetét végig a padlóra szegezte.
- Habár… - szólt elgondolkodva a férfi, és Mabel-hez lépett, majd megemelte a lány állát, hogy lássa az arcát - ebből a hölgyből csodás kis fogadólány lenne.
- Nem. – vágta rá Dipper. Hallani sem akart arról, hogy a húga egy ilyen mocskos helyen dolgozzon.
- Nem-e? Ezt had döntse el ő. – felelte mosolyogva Stan miközben továbbra is a kislány arcát nézte – Na, mit mondasz? Egyelőre nem kell semmi felnőttes dolgot csinálnod, csupán táncolsz és énekelsz a vendégeknek. Cserébe pedig itt lakhatsz a testvéreddel. Megteszed érte, nem?
Mabel betegségtől sápadt arca most talán még fehérebb lett. Tudta mibe vág bele, ahogy azt is, hogy nincs más választása.
- Rendben. – nyöszörögte rekedtes hangon. Stan ezután elengedte őt és Dipper-hez lépett.
- Veled meg mihez kezdjek? – kérdezte. Dipper még mindig nem tért magához abból, hogy Mabel elfogadta az állást, és legbelül attól félt, hogy őrá is effajta sors vár. – Tudod mit? – állt meg előre Stan – Úgy is nem rég vettünk búcsút a takarítónktól. Te veszed át a helyét.
A fiú fellélegzett. Ezután, Stan megkérdte az idős hölgyet, hogy kísérje fel a kölyköket a padlásra. Ez volt az a szoba, amit már nem adtak ki, mert mindközül ez volt a legmegviseltebb.
Csakhamar fel is mentek. A szobában két ágy volt a szoba két felén és középen egy hatalmas ablak díszelgett. Dipper jó jelnek vette, hogy legalább nincs betörve. Végtére is egész pofás kis szoba volt.
Mabel egyből beledőlt a jobb oldali ágyba és már aludt is. Dipper gondosan betakargatta őt. Utána a hölgy felé fordult.
- Elnézést, szabad a nevét?
- Szólíts nyugodtan Angeli-nek. – mosolyogta barátságosan.
- Angeli, esetleg tudna hozni a húgomnak valami gyógyszert megfázásra?
Ő bólintott és hamarost vissza is tért.
Amint Mabel felébredt beadták neki a gyógyszert, majd kapott mellé rendes ételt is. Utána visszaaludt. Dipper pedig az ágya mellet ült és figyelte minden rezdülését, nehogy valami baj történjen.
Nagyon szerette a testvérét, és ez érthető volt, hiszen már csak ő maradt neki a szeretett családjából. Nem mellesleg ikertestvérek voltak, ami még mélyebbé tette a szeretetüket. Dipper már hetek óta nem evett rendesen, hogy testvérének több jusson és hogy ne legyen beteg, de a baj mégis megtörtént, és a fiú magát érezte hibásnak emiatt. Ha többet adott volna neki, akkor a dolgok másként történtek volna, gondolta.
Másnap már magának is megengedett némi ételt, de, csak mert Mabel ráparancsolt, hogy neki is kell ennie valamit. Nem sokára a lány teljesen felépült, és ezzel Dipper is jobban érezte magát.
Stan meghagyta nekik, hogy amíg Mabel beteg, addig nem kell semmit csinálniuk, de amint jobban lesz, keressék fel őt. Szóval így is tettek. Rongyos kis öltözetben, piszkosan álltak ott bácsikájuk előtt, aki egyértelmű utasításokkal látta el őket.
Stan behívta Angeli-t, hogy vezesse be Mabel-t az öltözőbe, utána elkezdett kutakodni a szekrényben és odadobott Dipper-nek egy inget és egy nadrágot. Utána elküldte mosakodni. Amíg ő mosakodott, addig Mabel-t Angeli bevezette az öltözőbe. Az ott tartózkodó hölgyek mind legalább 16 évesek voltak, Mabel pedig túl fiatalnak érezte magát ehhez.
- Wendy! – üvöltötte Angeli, és egy vörös hajú lány lépett oda, aki az üvöltésre, csak egy „Mi az?” Választ adott – Ő itt Mabel. Új lány, úgyhogy mindent mondj el neki és adj neki ruhát meg minden egyebet.
- Istenem, hány éves vagy te? – nézett Mabel-re a vörös lány, tágra nyílt szemekkel.
- Nem sokára 13. – felelte ő, és igen. Már alig egy hónap és 13 éves lesz.
- Ejha! Korán kezded! – füttyentett Wendy, majd elvezette Mabelt – Elsőként megmosdatunk. Közben áruld már el, hogy hogyan kényszerültél erre a munkára?
- A szüleim meghaltak és a bátyámmal azért jöttünk, mert Stanford a bácsikánk.
- Reméltétek, hogy tisztességes, igaz? De sajnos ez nem így van. – felelte Wendy – Annyi pénze van, hogy lassan úszik benne, de természetesen a fizetésekkel mindig késik, és fukarkodik vele. Gondolom titeket is munkára fogott. A bátyádnak mit talált?
- Őt beállította takarítónak. Engem pedig… - nem folytatta. Wendy megértette őt. Neki is nehéz volt a kezdet, és most talán még jobban haragudott Stan-re, hiszen Mabel mégis csak a rokona, ráadásul igen fiatal, túlzásnak tartotta, hogy főnöke így beledobja őt a munkába, ráadásul pont egy ilyenbe.
A fürdőbe mentek és miközben Mabel mosakodott tovább beszélgettek, amiből az is kiderült, hogy Wendy is a ház egyik szobájában lakik. Az apjával lakott, de ő részegeskedett ezért kérte meg Stan-t, hogy itt lakhasson, ami mondjuk nem ment túl könnyen. Kevesebb fizetés volt az ára ennek. Ő most 17 éves, de 15 volt, amikor belekezdett. Akkor váltak el a szülei, és neki kellett ellátnia az apját és ez volt az egyetlen hely, ahol jól tudott keresni.
A tisztálkodás után Mabel kapott egy világoskék ruhát és hozzá rengeteg ékszert, Wendy még ki is sminkelte. A lány haját viszont kibontva hagyta. Úgy vélte, hogy ez a hosszú hajzuhatag csodálatos és vétek lenne feltűzni.
Ekkor Stan lépett be az öltözőbe. Egyből újdonsült alkalmazottjához fordult. Megmondta neki, hogy ma lesz az első fellépése és, hogy legyen ügyes, máskülönben ő is és a testvére is ki lesznek rúgva. Utána kiment.
Wendy háton veregette Mabelt és azt mondta neki, hogy csak utánozza őt és minden rendben lesz.
- És mit is kell csinálnunk? – kérdezte Mabel.
- Csak táncolunk egyet. Igazán nem nagy ügy, hidd el!
Közben Dipper az asztalok között szaladgált és a távozó vendégek után takarította az asztalokat és pakolgatta a poharakat. Nem volt egy szívderítő állás, de lehetett volna rosszabb is. Legalább is Dipper ezzel vigasztalta magát.
Lassan közeledett Mabel első fellépésének pillanata. A lány nagyon izgult, hiszen ezen állt, vagy bukott minden. Kisétált a színpadra öt másik lánnyal, és elkezdték a táncot. Mabel ügyesen utánozta őket. De egy váratlan pillanatban megálltak és hátraléptek. Mabel eleinte nem értette, de aztán világossá vált számára. Valami táncfélét kell rögtönöznie. Úgy érezte, földbe gyökerezett a lába. A nézőtérből alig látott valamit, mert a lámpák jóformán elvakították. Azt viszont egyből észrevette, hogy Stan őt figyeli, és ha nem lesz ügyes, akkor Dipper-rel együtt menniük kell.
Meg kellett mozdulnia. Aztán beugrott neki valami régebbről. Anyukájával rengeteget táncolt, sőt azt is látta, amikor anyukája egy nem túl visszafogott tánccal udvarolt az apjának. Megpróbálta ezt az emlékét feleleveníteni, majd utánozni. Nem tudta, hogy jól csinálja-e, vagy sem, csak csinálta, minden erejét beleadva, majd ahogy a zene a végéhez ért ő is elegánsan befejezte a táncát.
Ezt csend követte. Mabel úgy érezte nem volt túl jó és már érezte is, hogy nem sokára kirúgják, de a végtelennek tűnő csend után tapsvihar zendült fel. Wendy odaszaladt hozzá.
- Azta! Ezt honnan tanultad? Egyszerűen csúcs-szuper volt!
- Csak úgy jött. – lihegett a lány, majd bementek a színpad mögé, ahol Stan fogadta őket. Boldogan felkapta Mabelt és megpörgette a levegőben, majd lerakta őt, miközben a következőket mondta:
- Még sosem volt ilyen ügyes táncosunk! Lenyűgöztél kislány és ez nem kis dicséret, ha rólam van szó. – nevette tovább – Ha gyakorolsz és ennél is jobb leszel, akkor minden este teltházunk lesz.
Stan már is a pénzre gondolt, és nem vallotta be, de valójában azért állította le a többi lányt, mert remélte, hogy Mabel elrontja az előadást és így már lesz ürügye arra, hogy kidobja, de egy ilyen „gyöngyszemet” kár lett volna elengedni, és most már esze ágában sem volt így tenni.
- Jobban figyelj, két bal lábas!
- Bocsánat! – sütötte le szemét Dipper és már fel is állt, és a pulthoz vitte a poharakat – Huh… ki ez az alak? – kérdezte Angeli-t.
- A neve Gideon. – felelte a nő – Még csak 14, mégis minden nap idejár, mert van pénze, és Stanford-nak ennyi elég is.
Gideon folytatta útját asztala felé, de az útját Mabel keresztezte, aki ugyan úgy „lepattant” róla, mint testvére, de a fiú, gondolkodás nélkül elkapta őt.
- Nocsak! Téged még nem láttalak erre. Új vagy? Mi a neved?
- Mabel Pines vagyok. Ez az első napom. Köszönöm, hogy elkaptál.
A fiú is bemutatkozott, majd ezzel folytatta:
- Azt hiszem meg is van, hogy kivel fogok ma szórakozni.
Azzal közelebb húzta hatalmas testéhez a lányt, hogy megcsókolja, de Wendy közbe szólt.
- Hé, állj le! Még csak 12. Nem csinálhat ilyeneket!
- Jól van. – ült le Gideon – Akkor, táncolj nekem. Azt tudsz, nem? Vagy jobbat tudok. Énekelj valami szépet!
- Énekeljek? – kérdezett vissza Mabel.
- Emberek, csöndet! Angyalhangú Mabel-em, most énekelni fog! – intette a többi vendéget és mind a lányra szegezte tekintetét. Mabel visszagondolt egy régi zenére és elénekelte. A vendégek csak ámultak. Még Dipper sem sejtette, hogy a húga így tud énekelni.
Stan a pultnál állt kezében egy pohár sörrel.
- Ha tudom, hogy ez a lány ilyen tehetséges, akkor már évek óta felvettem volna. – nevette.
Az előadás után Gideon megtapsolta őt, majd az ölébe húzta a lányt.
- Te leszel az én első számú lánykám. – mosolyogta.
Hajnali kettőre minden vendég elment és bezárták a házat. Az alkalmazottak hazamentek és Stan a két gyerekkel és Wendy-vel egy asztalnál ült. Éppen eszegettek.
- Wendy ma is szép összeget hoztál a háznak – kezdett bele Stan – Mabel te pedig egyszerűen fantasztikus voltál. Hála neked az egeket verdeste a bevételünk. És Dipper… legközelebb szebben mosogasd el a poharakat. Némelyik homályos volt.
Dipper érezte, hogy mivel ő nem tesz bele sokat a bevételbe nincs is úgy megbecsülve, mint testvére.
- Tudod, Mabel – mondta Stan, és látszott rajta, hogy komoly dologról van szó -, nem lehetsz ám a végtelenségig ártatlan. Ha betöltöd a 13-at, már te neked is teljes körű szolgáltatást kell nyújtanod a vendégeknek.
Ezen a kijelentésen nem csak Mabel, hanem Dipper is éppen úgy meglepődött. Hiszen az nem sokára itt lesz. A lány csak bólintott és csöndben folytatta az evést.
A lakoma után testvérével elmentek lefeküdni. De egyikük sem tudott aludni.
Másnap reggel hat órakor Stan felébresztette őket. Sok dolguk van még a bolt nyitása előtt.
Mabel-nek fel kellett öltöznie, Dipper-nek pedig kitakarítania, hiába tette azt már meg este. Utána nem volt mit tennie, elvégre a ház csak délután nyitott ki.
A lányok a táncot gyakorolták, Dipper pedig úgy gondolta, hogy leül és nézi őket. De rájött, hogy ez nagyon unalmas ezért megkérdezte Stan-t, hogy elmehet-e sétálni. Mivel a fogadó csillogott-villogott el lett engedve egy rövid időre.
Dipper kilépett az utcára. Gyönyörűen sütött a nap. A tegnapi esőből visszamaradt tócsákon megcsillant a nap. A fiú elindult valamerre. Ő sem tudta merre, csak ment. Bejárta az egész falut, majd visszament. Szörnyen unalmas volt minden Mabel nélkül, de tudta, hogy neki bizony nincs ideje semmire a munka mellett.
Délután, mikor kinyitott a ház, ő is munkába állt. Gideon most is megjelent és most is Mabel-en lógott egész ittléte alatt.
Így teltek a napok. Dipper egyre magányosabb lett, Mabel-nek pedig egyre több dolga volt. Minden este Gideon játékszere volt, akivel mindig elszaladt a ló, ha többet ivott a kelleténél. Így volt ez azon a bizonyos napon is. Gideon torkán már lassan egy kocsi ára csúszott le, amikor hirtelen felültette Mabel-t az asztalra és csókolgatni kezdte a nyakát. A lány nem szólt semmit. Hiszen mindig ez volt, a görbe estéken. Dipper minden ilyen esetet szörnyülködve nézett végig. Undorodott attól, amit Mabel-nek minden este át kellett élnie, de legfőképpen Gideon-t utálta, aki ezen az estén többet akart. Kezei egyre csak Mabel melleit szorongatták, majd egyik tenyerével végigsimogatta testét és a combjánál megállt. Mabel sikítani szeretett volna, de tudta, hogy el kell viselnie, ha másért nem, hát testvéréért.
Gideon már inkább nyalogatta Mabel nyakát, lábait szétfeszítette, és már majdnem ruháit is lefejtette róla, de ekkor egy kéz hátrarántotta.
Dipper volt ez a személy, és miután hátrarántotta, maga felé fordította őt.
- Mit képzelsz, mit művelsz a húgommal?!
- Azt, amit akarok és neked pedig semmi közöd hozzá. – válaszolta Gideon és ellökte Dipper-t, aki egyből megragadta Gideon öltönyét, és öklével egy hatalmasat ütött a fiú arcába.
- Így játszunk, Pines? – nézett rá gonoszan Gideon – ám legyen.
Gideon megragadott egy kést, amit Mabel észrevett és egyből leugrott, majd a fiú karja után nyúlt közben ezt kiáltva:
- Dipper, vigyázz!
De már késő volt. Gideon beledöfte a kést Dipper hasába, aki egyből térdre rogyott, tenyerét a sebére tapasztva. Mabel hozzá akart futni, de Gideon hátralökte őt, és Mabel a földön landolt.
Ezt látva Dipper ökölbe szorította a kezét, és először gyomorszájon, majd arcon verte Gideon-t, aki mivel amúgy sem volt már józan elterült a földön. Dipper a mellettük lévő asztalnak támaszkodott, és már mindenki őket nézte a teremben.
- Mégis mi folyik itt? – lépett közelebb Wendy, majd Dipper-re pillantott – Egek, te vérzel! – térdelt mellé. Gideon lassan feltápászkodott, majd belső zsebéből egy revolvert kapott elő és Dipper-re szegezte azt.
- Dögölj meg, nyomorult! – mondta, és már készült meghúzni a ravaszt, de ekkor Mabel ugrott közéjük. Nem szólt egy szót sem, de nem is kellett, hiszen csak meg akarta védeni a testvérét.
Gideon már kevésbé látszott eltökéltnek, de még mindig elszántan tartotta a revolvert, ám ebben a percben egy sétabot vágódott alkarjára, amitől kiesett kezéből a fegyver. Magához húzta sajgó karját.
- Mi a franc? – nézett az ütés irányába. Stan állt ott, a sétabotjára támaszkodva szigorúan nézett rá.
- A bordélyházba fegyvert hozni tilos. Amennyiben legközelebb is megszeged, ezt a fontos szabályt, akkor ki leszel tiltva. – mondta neki. Gideon sziszegve vette fel fegyverét és ment ki onnan – A ház mára bezár. Kérem, menjenek haza. – szólította fel Stan távozásra a vendégeket és mire mind elmentek, a férfi Dipper-hez lépett – Mire véljem a történteket?
- Gideon… meg akarta erőszakolni a húgomat. Nem hagyhattam. – felelte a fiú, minden szó után lihegve egyet.
- Ilyen többé ne forduljon elő. Wendy vidd fel és kezeld le a sérülést. – mondta és elment. Wendy és Mabel felsegítették a fiút és felvezették a szobájába, ahol leültették az ágyra, lefertőtlenítették a szúrt sebet, aztán bekötözték.
- Nagyon bátor voltál. – mondta neki Wendy.
- Igen, Dipper. Köszönöm, hogy közbe léptél. – tette hozzá Mabel és szorosan átölelte őt.
- Szóra sem érdemes, hiszen a testvérem vagy. – ölelt vissza Dipper. Wendy pedig csak mosolygott. Ebben a percben Stan lépett be.
- Wendy, Mabel, menjetek át a szobátokba! – utasította el őket, és a két lány már ott sem volt. Az ajtóból még Mabel visszafordult és egy utolsó aggodalmas pillantást vetett Dipper-re, mielőtt elment volna.
Mikor kettesben maradtak Stan így szólt:
- Mit képzeltél? Rátámadsz egy vendégre? Ez egy bordélyház, nem egy bokszterem.
- De nem hagyhattam, hogy olyat tegyen Mabel-el. – felelte a fiú. Stan mélyet sóhajtott és leült mellé az ágyra.
- Figyelj, Dipper, előbb-utóbb meg kell történnie. Semmi értelme halogatni.
- De azt mondtad, hogy 13 éves koráig-
- Mit vársz tőlem? Írjam a homlokára? – zsörtölődött Stan.
- Szörnyű ember vagy! – állt fel Dipper – megígérted Mabel-nek, hogy amíg nem tölti be a 13-at, addig semmi ilyesmiben nem kell részt vennie, de egyáltalán nem is próbálsz egy kicsit jobban figyelni rá. Ha pedig én próbálok segíteni rajta, akkor le vagyok szidva. Téged nem érdekel semmi a pénzen kívül. Pedig emberi érzelmekkel játszadozol, ha nem tűnt volna fel.
Stan lassan felállt, megmarkolta Dipper ingjét és megemelte.
- Munkát adtam és tetőt a fejed fölé. Ezek után jobb, ha meggondolod, miket mondasz.
Dipper nem felelt semmit, csak morcosan nézett fel rá. Stan elengedte őt, és miközben kiment közölte vele, hogy a következő egy hétben inkább maradjon fent és pihenjen. Dipper-ben vegyes érzelmek cikáztak. Utálta Stan-t, azért amiért nem vigyáz a húgára, mind ezek mellett viszont kedvelte benne, hogy nem mutatja ki, de azért érdekli őt az alkalmazottjai épsége. Lefeküdt az ágyára és ezen tanakodva aludt el.
Másnap fáradtan ébredt. Egész éjjel rémálmok gyötörték Gideon-ról és az estéről. Az álmaiban koránt sem végződtek sikeresen a dolgok. Minden esetben valami úton-módon meghalt. Rá nézett az éjjeliszekrényen lévő kis vekkerre. Kilenc óra volt éppen. A fiú visszafeküdt az ágyba és a plafont nézte.
Mi lesz, ha ma is eljön Gideon, és ő már nem lesz ott, hogy megvédje testvérét? Ezen agyalt egészen sokáig. Mígnem kinyílt az ajtó, és Mabel lépett be rajta. Egy tálca volt a kezében, amit letett az éjjeli szekrényre, majd Dipper nyakába ugrott.
- Szia! – köszönt neki. Dipper visszaölelt, és a köszönést is viszonozta – hogy vagy? – kérdezte a lány miközben leült elé.
- Még fáj, de már sokkal jobban. – mosolyogta, utána óvatosan megkérdezte – és veled minden rendben? Tudod, a tegnapi dolog miatt.
- Semmi probléma. Felkészültem arra, hogy ez is megtörténhet, hiába lett megígérve az ellenkezője. Nem hiszem, hogy 13 éves koromig szűz maradnék egy borbélyházban. – nézett rá keserű mosollyal.
Dipper nem tudott mit felelni erre. Nem kellett volna idehoznia őt. Inkább mentek volna egy árvaházba. Mindemellett viszont itt nem szenvednek hiányt semmiből.
Mabel elköszönt tőle, mert sietnie kellett a próbára, de megígérte, hogy majd még a nap folyamán feljön. Ez így is volt. Estére ismét bement hozzá. Leült elé és mosolyogva nézte őt. Dipper észrevette, hogy van egy horzsolás Mabel szája sarkában.
- Mabel, történt valami? – kérdezte.
- Erre gondolsz? – tette a horzsolásra a kezét Mabel – semmiség, csak egy kis baleset.
- Kérlek. – nézett rá Dipper jelezve, hogy tudni akarja mi a probléma.
- Komolyan beszélek. Semmi baj. Tényleg. – mondta, de ahogy ezek a szavak elhagyták a száját egyből elsírta magát. Dipper vállába temette arcát és keservesen sírt. A fiú megsimogatta a haját, majd így szólt:
- Elmehetünk, ha szeretnéd.
- Nem. – vágta rá Mabel – Meg vagy sérülve. Itt kell maradnod, amíg teljesen rendbe nem jössz. Én megleszek.
Dipper szorosan magához ölelte Mabelt és rettenetesen sajnálta őt.
Mabel minden nap kétszer felment Dipper-hez, és ilyenkor mindig beszélgettek, viszont három nap múlva nem Mabel ment be hozzá, hanem Stan. Dipper egyből rosszra gondolt.
- Mi történt Mabel-el? – tette fel azonnal a kérdést.
- Ne aggódj, rendben van. Azért jöttem én, mert beszélni akarok veled. – felelte és leült az ágy szélére – Nézd, kölyök, gondolkoztam azon, amit mondtál nekem és rájöttem, hogy részben igazad volt. Jobban oda kellene figyelnem Mabel-re. Végtére is kiskorú, és szegről-ágról, de mégis csak egy rokon.
- És… ez most mit jelentsen? – Dipper nem tudta mire vélni az előbbi monológot, de Stan kisvártatva elmagyarázta neki.
- A lényeg, hogy figyelni fogok a testvéredre, de cserébe ne bontsd a rendet a házban.
Dipper először nem hitt a fülének, de örült a hallottaknak.
- Köszönöm. – mosolygott rá az öregre. Az bólintott és kiment. Dipper nagyon hálás volt neki. Végre megnyugodhatott. Gideon most már nem árthat Mabel-nek.
A napok lassan teltek. Dipper nagyon unatkozott egész nap egyedül a szobában. Szerencséjére lassan letelt az egy hét, és mehetett is dolgozni, de a munkaidejét Gideon keserítette meg.
Puszta „véletlenségből” lesodort egy poharat, ami összetört a földön. Dipper nem tehetett mást oda kellett menni, hogy feltakarítsa. Míg ő szedegette a földről az üvegszilánkokat, Gideon egy pohár pezsgőt öntött Dipper fejére, közben kiemelve, hogy micsoda véletlen. Dipper most képes lett volna megfojtani őt, de úrrá lett haragján, révén, hogy megígérte Stan-nek. Gideon felnevetett, majd visszatért Mabel-hez.
- Mit képzelsz, hogy más tulajdonához nyúlkálsz? – lépdesett közelebb hozzá. Dipper a földön ülve csúszott egyre hátrébb.
- Bocsánat, nem úgy gondoltam. Csupán... – próbál mentegetőzni. Most is szívesen behúzott volna neki egyet, de önuralomra intette magát.
- Csupán mi? El akartad lopni tőlem, valld be. Te kis enyves kezű utcagyerek.
Dipper ahogy hátrébb csúszott érezte, hogy már a pultnál van, szóval nincs tovább. Gideon dühből egy hatalmasat rúgott Dipper hasába, majd elegánsan távozott.
Mabel egyből Dipper-hez rohant, aki eleinte csak levegőért kapkodott, majd kiderült, hogy a sebe is felszakadt. Már megint tocsogott a vértől a ruhája, és egyszeriben csak összeesett.
Mikor felébredt az ágyában feküdt és ágya szélén Mabel ült, és boldog volt, hogy látta Dipper-t ébredezni.
- Dipper! Jaj, úgy örülök. Jobban vagy már? – kérdezte a lány.
- Fogjuk rá. – mosolygott vissza rá.
- Tegnap Gideon nagyon gonosz volt veled. Stan bácsi azt mondta, hogy mostantól rajta tartja a szemét.
- Stan bácsi? – kérdezett vissza Dipper. Azt hitte rosszul hall, mert ők mindeddig
Stanford-nak hívták az öreget. Az emlegetett férfi be is lépett a szobába. Mabel boldogan ugrott fel és elibe futott.
- Stan bácsi, nézd! Dipper felébredt! Azt mondta jól van.
- Stan bácsi? – nézett rájuk Dipper, aki továbbra sem értette mi ez a megszólítás.
- Neked továbbra is Stanford. – nézett rá szigorúan a férfi.
Áh, már minden világos, gondolta Dipper. Mabel sikeres és sok pénzt hoz, tehát szeretett családtag. Ő meg ugye csak egy problémás takarító.
- Már megint mit csináltál, hogy így nézel ki? – vonta őt kérdőre Stan.
- Ez nem Dipper hibája. – védte meg bátyját Mabel – Gideon gonoszkodott. Dipper semmi rosszat nem csinált.
- Te így látod, mert elfogult vagy a testvéreddel szemben.
Dipper sóhajtott, majd így szólt:
- Én bármit mondok, annak nem lesz foganatja. Mondhatom, hogy az este folyamán ötször kedvem lett volna megölni azt a kis hólyagot, az is süket fülekre találna. Miért kérdezted meg egyáltalán? Úgysem hiszel nekem, amíg nem mondom azt, hogy az én hibám, mert belenéztem a könyvébe, igaz? – mérgelődött a fiú, majd Stan-re nézett, aki önelégülten mosolygott.
- Nem én mondtam. – felelte neki. Dipper még dühösebb lett. Most legszívesebben elment volna világgá, de nem akarta egyedül hagyni itt Mabel-t – A lényeg – folytatta Stan – maradj, amíg lábadozol, utána meg viselkedj, mert nincs kedvem több kötszert, mert fertőtlenítőt áldozni rád.
Aztán kiment.
- Hé, Mabel! – szólt Dipper – Gideon-nak volt egy könyve. Piros fedelű volt és-
- Óh, igen, tudom. – vágott közbe Mabel – Az a kedvenc könyvecskéje. Mindig magánál hordja.
- Mabel, meg tudnád nekem szerezni azt a könyvet? Szükségem van rá.
- Semmi probléma. Sima ügy. – kacsintott rá a lány. Dipper most látta csak igazán, hogy Mabel kezdi visszanyerni a régi énjét, és ez boldoggá tette.
Este, hogy Mabel eleget tegyen bátyja kérésének nekileselkedett a könyvszerzésnek.
Mikor Gideon megérkezett, leült a megszokott asztalához, és ahogy azt mindig is tette, Mabel-t az ölébe ültette. A lány úgy tett, mint aki most veszi észre először a könyvet.
- Nahát! De jól néz ki az a könyv. – mutatott rá. Gideon kezébe vette és így felelt:
- Igen, ez a kedvenc könyvem. Mindig magamnál tartom.
- Nagyot tetszik. Esetleg nem adnád nekem? – kérdezett rá óvatosan Mabel.
- Nem, nem, nem. Ez egy számomra igen fontos darab. Nem adhatom oda.
- És… ha kapsz cserébe valamit? Mondjuk az első csókomat? – mosolyodott rá hívogatóan. Gideon először elpirult, és a könyv majdnem kiesett a kezéből ezek után a szavak után.
- Komolyan beszélsz? Megcsókolsz? – kérdezett vissza Gideon.
- Igen, de csak ha megkapom cserébe a könyvedet.
A fiú elgondolkodott. Ilyen alkalom sok nem lesz a jövőben, ráadásul ez még is csak Mabel első csókja. Másfelől viszont, az a könyv nagyon értékes és ritka egy példány. De mért ne érne meg egy csókot, ráadásul pont szíve hölgyétől?
Másnap délelőtt Mabel fölrohant Dipper-hez a könyvel. A fiú alig hitt a szemének. Most végre megtudja, mi volt az, amit elkezdett olvasni. Mabel is érdeklődni akart e felől, de mennie kellett a próbájára, szóval egyedül hagyta őt.
Dipper belelapozott a könyvbe. Meg is találta. A könyvben egy férfialak képe állt. Mellé pedig odaírva a neve Bill Cipher. A könyvben csak annyi volt írva róla, hogy képes rá, hogy minden vágyadat teljesítse.
Dipper-nek ennyi is elég volt. Szüksége lesz erre a valakire. Olvasott mellette egy varázsigét, amivel meg lehet őt idézni. Ezt viszont estére halasztotta, mert akkor úgysem megy fel hozzá senki és egyedül lehet, addig is tanulmányozta a varázsigét.
Estére előkészítette a szobát. Gyertyákat gyújtott és kör alakba rakta őket. Középre helyezte a könyvet, az adott oldalon kinyitva. Utána jól hallhatóan felolvasta a már betanult szöveget. A végére hatalmas huzat csapott át a szobán, pedig nem is volt nyitva az ablak. Ekkor a könyv felett egy lángoló háromszög jelent meg, amiből kilépett a könyvben ábrázolt férfialak. Lassan, lebegve ért földet. Ahogy leért letérdelt, mintha fáradt volna.
Dipper-nek háttal térdelt, a fiú pedig meg, sem mert szólalni. Először is jól szemügyre vette az alakot, akinek csak a hátát látta ugyebár.
Szőke volt és sárga öltönyt viselt, aminek ujja fekete volt, ahogy a nadrágja is. Most, hogy már megnézte magának meg is merte szólítani.
- Öhm… helló! – lépett hozzá közelebb. Az öltönyös hirtelen megfordult és Dipper-re ugrott. Leteperte a földre és az arcába mosolygott.
- Szia! A nevem Bill.
Áh... Bill...
VálaszTörlésFolytasd nagyon jó! :)
VálaszTörlésNeked..komolyan érzéked van a story íráshoz.. megyek elásom magamat..
VálaszTörlés*------------*
VálaszTörlés