5.fejezet: Saját testem rabja

Dipper lassan magához tért. Már csak arra emlékezett, hogy Mabel halálra rémülve tekint rá, és aztán minden elsötétült.

De nem csak ez gondolkodatta el, hanem az is, hogy hol van most?

Egy szobában ült a padlón, megkötözve. Szájában pedig, valami féle rongyot tömtek. Kábán nézett körbe a helyiségben. Az ablak előtt három férfi állt. Nagyban beszélgettek, Dipper nem igazán értette, hogy miről. De miért van ő itt, és miért érez hasító fájdalmat a tarkójában?

Az egyik egyszer csak rápillantott.

- Nos, Uraim! Olybá’ tűnik, hogy a kis gyilkos felébredt! – mosolyogta. A férfinak szőke haja és zöld szemei voltak.

- Na, végre hogy! Már azt hittem megölted, amikor fejbekólintottad. – felelte a másik fekete hajjal. A harmadik csupán csak csendben nézett. Neki barna haja volt. A szőke közelebb lépett hozzá, és letérdelt elé. Erősen megragadta Dipper állát és magához húzta.

- Tudod-e, hogy kik vagyunk? Persze, hogy nem. Honnan is tudhatnád! Mi vagyunk Mermando legjobb barátai, és nagyon nem tetszik nekünk az, amit vele tettél.

Dipper értetlenül nézett rá.

- A kisfiú nem is érti, hogy bukott le. – szólt közbe a barna.

- Úgy ölsz, mit egy amatőr. Ráadásként ott is hagytad a fegyvered Mermando mellett. – magyarázta a fekete – és most itt az ideje a bosszúnak. – majd megropogtatta az újait.

- Kérlek! – fogta vissza őt a barna – hiszen, még csak gyerek.

Dipper elkezdett reménykedni, hogy talán a férfi jó ember, de csalódnia kellett.

- Biztosan szívesen játszana velünk valamit. – folytatta – Esetleg egy kis késdobálást. Úgysem próbáltuk még ki azt a készletet, amit Mermando ajándékozott nekünk.

- Valóban. – bólintotta a szőke és az ágyra tett egy táskát, majd felnyitotta azt. Különböző kések voltak benne, méret, és fajta szerinti szortírozásban – Uraim, tudják a szabályokat? – kérdezte.

- Persze! – nevetett fel a fekete – Iszunk és dobunk. Aki eltalálja, az nyer.

A három férfi felbontott egy üveg italt és gyorsan el is fogyasztották. Dipper szíve pedig csak egyre vert. Nagyon félt ezektől az emberektől, és a késeiktől is.

Ki kell találnom valamit… akármit! Gondolta a fiú, de nem forgott az agya, annyira kétségbe volt esve. Akkor pedig még inkább, amikor az első dobó, a barna srác beállt a szoba másik végébe, pont Dipper elé, és kezébe fogott egy kisebb kést. A férfi célzott és már dobott is, Dipper behunyta a szemét, de a kés szerencséjére pont a feje mellett ért találatot.

- A francba! – csettintett bosszankodva. A szőke elnevette magát.

- Nos, igen. Hiába a jó célzó képesség részegen, barátom! – mondta, majd arrébb tolta őt – Én jövök.

Ő is dobott, de az sem talált célt, ahogy a következő dobások sem. Mindegyik Dipper teste mellett értek célba, és a fiú egyre csak feszültebb lett.

- A rohadt életbe! – szólalt fel a fekete, és Dipper elé lépett, majd megragadta a fiú felsőjét – Mi a francért vagy te ilyen szerencsés? Már úgy kéne kinézned, mint egy sündisznónak. – kiabálta Dipper arcába, miközben össze-vissza rázta. – Adok én neked majd akkora szerencsét! – folytatta, és ökölbe szorította a kezét. Erőteljesen ütlegelni kezdte Dipper-t, ahol csak érte.

Hogy én lennék szerencsés? Gondolta a fiú, akkor miért én vagyok az, akit most megkötöztek, és akit éppen félholtra vernek?

Dipper elterült a földön. A szájából kicsúszott a vérfoltos rongy. A fekete férfi még egyszer hasba rúgta őt.

- Ennyit a szerencsédről, kölyök! – ordította mérgesen, és arrébb ment. Dipper pedig csak feküdt a földön azon tanakodva, hogy miért pont ővele történnek ilyenek. Miért pont őt hagyja el a szerencséje. Utána Mabel jutott az eszébe. Ahogy visszagondolt arra az arca elérzékenyült. A padlóra eresztette arcát, és csendben elsírta magát.

A program minden nap ugyanaz volt. A három férfi folyamatosan kínozta Dipper-t, olyan különféle módszerekkel, amit még elmondani is borzasztó volna. Több időt töltött ájultan, mint ébren, és fejében egyre csak összefolytak a napok. Már nem tudta, hogy napokat, vagy heteket tölt eszméletlenül. A fiúcskát egyre inkább elhagyta a szabadulás reménye, de nem adhatta fel. Meg akarta keresni a testvérét. Bármi áron.

Két tortúra között szüntelenül a szökési módszereket vázolt föl agyában. De sosem hagyták egyedül a szobában, és emiatt nehezebb volt kitalálni bármit is, mint ahogy azt hitte.

Egyik nap azonban a három alakból kettő ebédelni volt. A harmadik a szobában maradt egy darabig, de az ablakon keresztül egy igen szemrevaló hölgyet pillantott meg. Nem is habozott, nyomban lerohant hozzá. Dipper egyedül maradt, de nem érzett elég erőt ahhoz sem, hogy felálljon, semhogy megpróbáljon kiszabadulni. Akármennyire is akarta nem ment.

Ekkor a semmiből – ahogy azt mindig is tette – előbukkant Bill.

- Jaj, de kínos, kínos! – térdelt le elé, és felsegítette ülésbe és a falnak támasztotta – Azok az emberek borzasztóan bánnak veled. Miért nem szólítasz?

- Nem akarlak látni többé. – nyögte Dipper – Menj el, és soha ne gyere a közelembe.

- De Dipper, meg akarsz halni? – kérdezte meglepetten Bill.

- Inkább, minthogy ismét elvedd a testemet és elveszítsem a kontrollt. – felelte határozottan a fiú. Bill egy pillanatra elnémult, majd elvigyorodott.

- Nem akarod megtalálni a testvéredet? – kérdezte. Dipper magabiztossága szertefoszlott – hallottam, hogy szakadatlanul ugyan arra gondolsz. Meg kell találnod a húgodat. Bármi áron. Nélkülem nem leszel rá képes. Hiszen felállni sem tudsz egyetlenkém.

Dipper tudta, hogy Bill-nek most igaza van. Ha nem szabadul ki sosem találja meg Mabel-t, kiszabadulni pedig nem fog tudni három férfitől, de miért is bízna Bill-ben?

- Nem kell a segítséged. – szögezte le Dipper. Nem akarta, hogy Bill irányítsa. Elég volt belőle ennyi is.

Bill-nek lett volna még mit mondania, de ekkor kinyílt az ajtó, és ő eltűnt.

A három férfi be is jött rajta, miközben nagyban beszélgettek.

- Nem úgy volt, hogy vigyázol a kölyökre?

- Igen, de meg kell értenetek. Egy nagyon csinos lányt láttam.

- Nem igaz, hogy neked fontosabb egy nő, mint mi.

- Jaj, már! Úgy sincs magánál. Nézzetek rá! – mutatott Dipper-re, aki ugyan úgy ült ott, ahogy Bill hagyta – Szerintem már a halálán van.

- Mondasz valamit. – felelte a másik, és előkapta a revolverét – vessünk véget a szenvedésének. Hé, kölyök, nézz rám, amikor lepuffantalak! – mondta lenézően. Dipper lassan megemelte a fejét, erre a férfi Dipper szájába nyomta a revolver csövét.

A fiú nem esett kétségbe. Tudta, hogy nincs más választása, és muszáj megtennie. Még egyszer, utoljára.

Dipper minden erejét összeszedve térden rúgta a férfit, aki elejtette fegyverét, miközben térdhez kapott.

- Mit képzelsz, te kis senki! – morogta az, mire Dipper mérgesen ránézett, és elüvöltötte magát.

- Bill, gyere és segíts nekem!!!

A három alak furcsán nézett rá. Azt hitték megbolondult, vagy valami hasonló. Pont nevetni akartak, amikor Dipper szeme megvillant. Lassan felállt és karjait széthúzva elszakította a béklyóit.

- Már azt hittem sosem állhatok bosszút a legkedvesebb barátomért. – vigyorogta fenyegetően – de most mind meghaltok.

Dipper egy szempillantás alatt felkapta a fegyvert, majd miután lőtt egyet a férfi vállába, és a lábába, a fejéhez tartotta.

- Mit gondolsz? Véget vessek a szenvedésednek? – kérdezte gonoszan. A férfi halála rémülve nézett rá, mire Dipper meghúzta a ravaszt. A másik kettő ugyan úgy meg volt rémülve, de nem tétováztak. Kezükbe vettek egy-egy kést abból a dobozból, és elszántan közeledtek Dipper felé, aki felnevetett.

- Komolyan? Azokkal a konyhakésekkel nem tudok megsebezni.

Azzal feléjük fordította a revolvert, de pechére kifogyott.

- No, fene! – nézett rá – Úgy tűnik kevés a lőszerem, de sebaj! – maga mögé dobta a fegyvert – Anélkül is végzek veletek. – mondta és megropogtatta az ujjait. Elsőnek a szőke támadt. Dipper-nek nem volt nehéz dolga vele. Simán kikerülte a csapást, és mögé kerülve kicsavarta a kést tartó karját, majd úgy forgatta azt, hogy a kés pont a férfi szívébe álljon.

- Oh-Lala! Anatómia ötös! Megtaláltam a szívedet elsőre! – nevetett fel tréfásan.

A szőke még utoljára rámorgott, majd összeesett. Dipper rápillantott, és mosolyogva leguggolt mellé.

- Ejnye! Ha volt fegyvere, vajon miért nem használta? – vette ki a farzsebéből, és ellenőrizte, hogy tele van-e – ráadásul egy golyó sem hiányzik belőle. Nagyon megijeszthettem ám.

- Te utolsó vadállat! – kiabált rá az utolsó férfi – Most megöllek!

- Nocsak, te még élsz? – sandított rá – No, mindegy. Nem sokáig lesz ez így!

Azzal ráfogta az imént szerzett lőfegyvert és hibátlanul eltalálta vele utolsó ellenfelét is.

Elnevette magát, utána visszaesett a földre, és most újra önmaga lett.

- Na, ügyes voltam? – lépett elé Bill. Dipper nem felelt csak bámulta a falat, mert még maga sem hite el, hogy újra megtette.

- Meg kell találnom… - súgta és lassan felállt. Nem érdekelte már, hogy csupa vér, vagy, hogy tele van sebekkel, csak ment és ment.

A város utcáin mindenki megbámulta a szerencsétlen fiút, aki alig bírt járni, de nem adta fel.

A bordélyházhoz érve nekidőlt az ajtónak, de az nem nyílt ki. Be volt zárva.

Dipper-nek elege lett abból, hogy még most is hátráltatja valami, így eldöntötte, hogy bármi áron, de bejut ezen az ajtón. Többszöri nekifeszülésnek hála, siketült betörnie, amivel együtt ő is a földre hullott.

Mikor feltérdelt és körülnézett, imitt-amott az asztalokon és a földön boros, illetve pezsgős poharak hevertek, némelyik eltörve, némelyikben pedig még volt is valami lötty. A pulton még mindig állt egy-két alkoholos üveg, és minden fel volt dúlva.

A fiú lassan felállt, és elindult, át a por lepte szobán a lépcsőig, amin lassan lépkedett felfelé. Épp oly lassan, ahogy azt egykoron húga tette. Amikor felért elszörnyedt. Mindent vér borított. Az ajtó elé lépett, és benézett rajta, és belehasított az emlék. Amit akkor tett Stan-nel, és hogy Mabel akkor lépett be.

Dipper a fejéhez kapott és kétségbe este kapkodta a levegőt.

- Jól vagy, kölyök? – kérdezte Bill, mire Dipper rámordult.

- Hogy lehetnék jól? Mondd meg, hogy mit tettél a testvéremmel!

- Jaj, hát nem emlékszel? – kérdezte mosolyogva – hiszen őt megölted.

Dipper letaglózva bámult vissza rá.

- Nem… hazudsz… én nem… - ellenkezett.

- Ne szabadkozz! Mindig, amikor vele voltál olyan szomorú gondolatok lepték el a lelked. Aki fájdalmat okoz neked, annak vesznie kell. – jelentette ki Bill, mire Dipper szemét ellepték a könnyek.

- Mit… hogy… miért…?

A fiú nem jutott szóhoz. Nem fért a fejébe ez az egész, és nem is akarta elfogadni. Mégis keservesen siratta a múltat.

Jó félórányi szenvedés után elindult kifelé. Úgy érezte teljesen elhagyta az ereje. Az bejárati ajtó mellett megállt és nekidőlt az ajtófélfának. Hirtelen megszédült, és levegőt sem kapott. Úgy ahogy volt elájult.

Mikor felébredt egy puha ágyban feküdt egy kicsi házban. Éjszaka volt és a szobában kandalló égett.

Dipper lassan felemelte a kezét és az arcához ért. Sebeit bekötözték, de vajon ki lehetett az?

Erre a kérdésre nem sokára választ kapott.

- Istenem, Dipper! Hát felkeltél! – térdelt az ágy mellé egy ismerős alak.

- Wendy? – nézett rá a fiúcska, mire a lány bólintott, majd így folytatta:

- Nagyon ránk ijesztettél. Három napig csak feküdtél.

- Hol vagyok? – nyögte Dipper.

- Angeli házában. Miután valami őrült Stanford életére tört, be kellet zárni a bordélyházat. Angeli aranyos volt, és megengedte, hogy vele lakjak. Látom téged is elkapott. De merre voltál eddig?

Dipper kezdte kapizsgálni a dolgot. Miután lemészárolta bácsikáját, úgy elszökött, hogy senki sem lelte nyomát.

- Na, de mesélj, mi történt veled? – nézett rá kedvesen a lány. Dipper lassan beszélt, hogy kitaláljon valami fedő story-t. Végül is olyasmit hadovált, hogy családja egy régi ellensége talált rá, és nehezen szabadult csak meg tőle, satöbbi.

- Még szerencse, hogy rád találtam.

- Igen. Köszönöm. – vetett rá egy keserű mosolyt Dipper. Hirtelen eszébe jutott – a húgom! – pattant fel, de egyből összegörnyedt fájdalmában – mi történt a Mabel-el?

- Héy! Állj le! – szólt rá Wendy és visszanyomta őt az ágyba – maradj nyugodt, különben sosem gyógyulsz meg.

- De Mabel…

Wendy szomorúan félrepillantott.

- A húgodat sajnos nem tudták már megmenteni. Két napja temették Stanfrod-al együtt.

A fiú arcán legördült egy könnycsepp. Hát igaz. Az egyetlen testvére nincs többé. Miért is volna értelme élni ezek után? Nem mondta ki hangosan, de komolyan elgondolkodott azon, hogy véget vet életének.

A napok lassan teltek. Az idő, mintha lelassult volna, mialatt ő eszméletlen volt.

Wendy és Angeli gondját viselték, amíg fel nem gyógyult, de Dipper mély depresszióba esett testvére elvesztése miatt, amit a két nő meg is értett.

Hónapok teltek el, mire a fiú teljesen felépült, és amit ez megtörtént bejelentette, hogy elmegy, méghozzá végleg. Azt nem mondta meg hova, de azt igen, hogy örökre.

Mikor elérkezett az indulás napja Wendy szorosan átölelte Dipper-t, és fülébe ezeket a szavakat súgta:

- Vigyázz magadra.

Dipper bólintott és elindult. Első útja a temetőbe vezetett. Bill egyből megjelent.

- Mit keresünk itt? – kérdezte, de Dipper nem válaszolt neki. Szaporán lépkedett a sírkövek között, míg meg nem találta azt, amelyiket kereste. Megállt előtte és némán bámult rá.

- Óh, ez a kishúgod végső nyughelye. – jegyezte meg Bill, és mellé állt.

Ahogy a fiú újra és újra elolvasta a sírkő feliratát egyre szomorúbb és reményvesztettebb lett.

Végül teljesen összetört és a sírkőre borulva zokogott.

Szörnyetegnek érezte magát. Megölte azt, akit egész életében csak védelmezni és óvni akart. Lelkiismerete hatalmas sziklaként nehezedett rá, és érezte, hogy ez a teher már túl nehéz az ő vállának.

- És most? – szólalt meg Bill – Mihez kezdesz?

- Tűnj innen! – szólt rá Dipper – Látni sem bírlak! – markolta meg a hideg sírkövet.

- Na, de Dipper! Én csak segítettem neked. Mindenkit, aki megbántott eltüntettem. Ez volt a vágyad.

Dipper lassan felállt, és így szólt:

- Nem csak ők okoztak nekem fájdalmat. – ezután elővette a zsebéből azt a fegyvert, amit még anno attól a szőke férfitől szerzett.

- Most meg akarsz ölni? – képedt el Bill – hiszen te is tudod, hogy az lehetetlen. Egy démont nem tudsz-

- Tudom. – vágott a szavába Dipper és a pisztolyt saját fejéhez szorította – De ha másképp nem megy, akkor így lesz a legjobb.

Bill elvigyorogta magát.

- Ha elsütöd, többé nincs visszaút, ugye tudod?

- Hogy én ne tudnám! – felelte Dipper.

- Csak meg ne bánd! – vihogta Bill, amire Dipper nem is figyelt igazán.

Behunyta a szemét, és készült arra, hogy megölje magát. Először kicsit megremegett. Megijedt a halál gondolatára, de ennél már úgysem tudott volna rosszabbat elképzelni, szóval nem volt visszaút…

Hatalmas durranás zavarta meg a csendet. A sötét égen varjak repültek át. Dipper csak állt ott. Állt és nézte, ahogy saját teste elterül a földön. Vége van, de mégsem jött el az a megnyugvás, amire várt.

Ekkor láncok tekeredtek a szelleme köré, és Bill megragadta a vállát.

- Hát mégis megtetted. Nem akartam ám elhinni, de mégis! – vihogta.

- Bill, mi ez az egész? – kérdezte Dipper.

- Nem olvastad el végig azt a könyvet, igaz? Aki eladja a saját lelkét, és utána véget vet saját életének, az örökre az én alattvalóm lesz. – mosolyogta gonoszan, majd szorosan átölelte Dipper-t, talán még szorosabban, ahogy a láncok tartották, és így folytatta – Nagyon jól fogunk ám szórakozni az idők végezetéig.

Dipper tévedett. Ez így most még rosszabb, mint amikor életben volt. Amíg világ a világ együtt kell maradnia ezzel a szörnyeteggel, aki tönkre tette az életét, és most még a halála után is pokoli sorsot szán neki.

De végtére is megérdemelte. Hiszen annyiszor változtathatott volna. Ha nem utasítja el Pacifica-t, ha nem öli meg Gideon-t, ha nem végez Stanford-dal, és ha azon a rég elmúlt esős napon nem lép be azon az ajtón, hanem inkább tovább megy… Vajon mi lett volna, ha soha meg sem próbál Gravity Falls-ba jönni, ahol nem csak a reményei, hanem az élete is darabokra hullott.

Vége

 Ennyi lenne hát a történetem :)Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta! ^^További szép napot! ;3

4.fejezet : Stanford története

A tengerpart… a víz nyugodt hullámai csendesen mossák a homokos tengerpartot. Az év ezen szakában kevesen vannak itt, hiszen a víz túl hideg még ahhoz, hogy fürdőzni lehessen benne.

A parti játszótéren is csak két kisgyerek volt. Épp hintáztak és közben a tengert pásztázták szemeikkel. Egyre följebb és följebb hajtották magukat, hogy a lehető legmesszebbre lássanak bele a nagy víztömegbe. Ez volt a legkedveltebb időtöltésük.

Már majdnem átfordultak a hintával, mire lassítani kezdtek. Mikor végleg megálltak csak ültek egymás mellett. Nagyon hasonlítottak, hiszen ikertestvérek voltak. Csupán annyi különbség volt kettőjük között, hogy egyikkőjüknek a szokásos öt ujj helyett, hattal büszkélkedhetett, habár ő inkább kínosnak találta adottságát.

- Ford, mi a baj? – kérdezte a kisgyerek hatujjú testvérét.

- Semmi, semmi. – felelte ő – csak kicsit elkalandoztak a gondolataim.

- Megint? Csak nem ugyanarról, amiről tegnap este, ma reggel, meg ebéd közben? – viccelődött rajta testvére, akit ő csak Stan-nek hívott.

- De bizony! Ugyanarról. – mosolyodott el Ford – De olyan izgalmas nem?

- Izgalmas? Nem mondanám. De mi tagadás! Neked mindig furcsa céljaid voltak.

Ford-nak az volt az álma, hogy egyszer, ha felnőtt lesz, felkerekedjen és utánajárjon a Föld összes misztikus lényének eredetére, és jobb esetben meg is találja őket. Erről akart könyvet írni. Stan viszont nagyon furcsának találta ezt az egészet, de azért megígérte, hogy majd vele tart.

- Hogy ne lenne az? A lock nessi szörny, a jeti, a csupakabra. Mind olyan rejtélyesek. Minden vágyam, hogy felkutassam őket.

- Egy különleges ember, a különleges lények nyomában. – nevetett fel Stan – De tudod mit? Lehet valóban jó muri lesz. Elvégre ketten csináljuk majd.

A két fiú összecsapta tenyerét. A jövő-tervük meg volt, csak hogy, pont a jövő volt az, ami közbelépett. Ugyanis röpke két év múlva elveszítették apjukat egy betegségben.

Mivel anyukájuk nem tudta őket eltartani hozzá kellett mennie egy mesteremberhez, aki bizony cudarul bánt a gyerekekkel.

Stan-nel ugyan semmi baja nem volt, de szegény Ford mindig a csúfolódásai célpontja volt. Vég nélkül viccelődött vele és a plusz ujjaival, a fiú egy idő után már erősen elgondolkodott azon, hogy fogja a baltát és lecsapja őket, hogy végre békén hagyja őt nevelőapja. Mindezek mellett, ahelyett, hogy iskolába járatta volna őket, az apa inkább kivitte a földekre dolgozni a két fiatalt.

Egy délutánon, az aratás időszakában Stan-nek, és Ford-nak kellett felvinni a búzazsákokat a padlásra. Mikor felmentek és felcihölték a búzát is egy kicsit körbenéztek ott fent. Sok minden volt ott. Ruhák, szerszámok, üvegek, Stan megelégedett ezek átkutatásával, de Ford egyből a könyvek felé vette az irányt. Sok poros enciklopédia, szakirodalom, és minden más egyéb.

A fiúk vér szerinti apja tanult ember volt, és sokat olvasott. Amikor csak ideje engedte könyvet vett a kezébe. Halála után viszont, új apjukat távolról sem érdekelték ezek, így a padláson végezték.

Ahogy Ford kutakodott egy piros fedelű könyv került a kezébe. Rajta egy kézlenyomattal. Ford lassan kinyitotta, ám ekkor Stan megragadta a vállát.

- Tedd le azt a könyvet. Nem emlékszel, hogy apa megtiltotta, hogy beleolvassunk? – figyelmeztette őt.

- De ő már nincs itt. Én pedig elég idősnek érzem magam ahhoz, hogy feldolgozzam.

- Csupán kilenc éves vagy. – emlékeztette őt Stan valós korára, ami szerinte egyáltalán nem nevezhető idősnek – szerintem nagyon is a károdra válna.

- Jól van, győztél. – sóhajtotta Ford és visszatette a porosodó könyvet, majd lementek a padlásról.

Vacsora közben nagy beszélgetés zajlott. A fiúk nevelőapja ugyanis eldöntötte, hogy eladja piacon, a megboldogult családfő minden ingóságát. Az asszony ugyan nem örült ennek, de nem mert ellenkezni.

Ford-nak egyből eszébe jutott a könyv. Ha most nem olvassa el, akkor többet nem lesz rá alkalma. Annyira belelovalta magát a gondolkodásba, hogy Stan azt hitte, hogy testvére ismét a tervéről ábéntozik. Vacsora után megfürödtek, és egy kis beszélgetés után nyugovóra tértek.

Ford nyitott szemmel várta, hogy Stan elaludjon és mikor ebben biztos volt felsettenkedett a padlásra. Egy olajlámpa fénye mellett lapozgatta a könyvet, amiben minden féle furcsa lények voltak felsorolva. Némelyik olyan ijesztő volt, hogy Ford majdnem elsikoltotta magát. Már kezdte megbánni, hogy beleolvasott, mikor egy érdekes oldalhoz ért. A képen egy fiatal férfi volt, a neve Bill Chiper. A könyv azt állította, hogy ez a szerzet minden vágyadat teljesíti. Egy varázsige is volt itt, és habár nem voltak gyertyái mégis hangosan mondogatta a leírt sorokat, mire szél támadt. Ford először arra gondolt, hogy jön a vihar és akkor inkább visszamegy a házba, de nem így lett.

A könyv felett egy hatalmas, lángoló háromszög jelent meg. Ford gyorsan felugrott és ledöbbenve nézte végig, ahogy a háromszögből előugrik egy sárga öltönyös alak, majd földet ér, pontosan előtte.

- Szervusz, a nevem Bill! – köszönt neki illedelmesen az alak. Ford csak állt és letaglózva nézte őt. Bill vihogott egyet, majd gondolta segít a megilletődött kisfiún – Téged hogy hívnak?

- A nevem Stanford – nyögte ki végül – mi vagy te?

- Te idéztél meg. Csak tudod, nem? Benne van a könyvecskédben. – felelte Bill a könyvre mutatva. A fiú bele is olvasott.

- Egy Istenség lennél? – kérdezte. Bill bólintott majd a következőket kérdezte:

- Miért idéztél meg? Van valami problémád?

- Nem mondanám… nem is gondoltam volna, hogy tényleg megjelensz. – pirult el Ford. Szégyellte, hogy milyen buta is volt, amiért Bill ki is nevette.

- Szóval neked ilyen boldog életed van? Nincs szükséges semmire? – lépett hozzá közelebb sejtelmesen a szőke.

- Van egy csodálatos testvérem, és egy kedves anyukám. Van mit ennem, és tető a fejem fölött. Szerintem szerencsésnek mondhatom magamat.

- Most pedig kaptál magad mellé egy Istent is. Ejha! Neked aztán összejött az élet! – vigyorgott Bill, karba tett kézzel.

- Jó, tudod mit? – szólt Ford – ezt a könyvet szépen visszateszem a helyére, én pedig lemegyek és lefekszem. Ha pedig felkelek, te már sehol sem leszel, mert vélhetően álmodom.

Ford lassan hátrált, majd lement a padlásról. Visszasietett a szobájába, majd lefeküdt aludni.

Másnap reggel félálomban hallotta, hogy nevelőapja keltegeti, de valahogy nem ébredt fel rá. Arra viszont már igen, hogy nyakon önti egy vödör jéghideg vízzel. Ford felsikoltott és már kint is volt az ágyból. Csurom vizesen állt az ágya mellett és árva kutya szemekkel nézett fel nevelőapjára, akinek karján Stan csüngött. Meg akarta akadályozni a férfi brutális keltési módját, de sajnos nem sikerült neki.

- A hét szentségit! Mit csináltál te az éjjel? – förmedt rá a férfi.

- Öhm… aludtam? – nézett fel rá Ford.

- Nem eleget! – jelentette ki ő és elment. Stan testvére mellé rohant és elkezdte levenni fivéréről a nedves ruhadarabokat.

- Hűvös a reggel. Ha nem öltözöl át, megfázol. – mondta közben. Ford lassan felfogta, hogy hol van és mi is történt, majd átöltözött. Utána lementek reggelizni.

- A mai napon be kell fejeznetek az aratást. Utána pedig le kell szednetek a szőlőt. Szóval nincsen semmi lazsálás, vettétek? – vázolta fel a programot a ház ura.

- Igen! – felelte Stan. Ford csendben ült és a reggelijét majszolta, mire nevelőapja ráförmedt.

- Ez neked is szólt ám, Stanford! Láttam ám tegnap, hogy délután egy jó másfél órát heverésztél a fa árnyékában.

- Az azért volt, meg lehorzsolta a lábát. – kelt védelmére Stan – Csoda, hogy nem tört el.

- Hagyd! – kérte őt Ford – Igaza van – sóhajtotta. Ő már rég tudta, hogy semmi esély veszekedni a férfi ellen, akit apjának kell szólítania. A férfi sosem kedvelte őt, gyenge mivolta és furcsa keze miatt, ezért inkább lenyelte a bántalmakat és elfogadta, hogy a jövőben ő lesz a család feketebáránya.

Reggeli után apjuk már indult is piacozni, anyjuk pedig pakolt nekik elemózsiát ebédre. Miután átnyújtotta Fordnak az ételt, letérdelt elé, és így szólt:

- Nagyon büszke vagyok rád, hogy nem feleselsz vissza. – megsimogatta a fejét, utána megölelte – Tudom, hogy nem könnyű. Sajnálom.

Ford szorosan visszaölelt, utána indultak is Stan-nal a mezőre.

Szedték hát a búzát, közben jókat beszélgettek. Olyan tíz óra körül Stan megéhezett.

- Hé, Ford nem vagy éhes? – kérdezte – Mi lenne, ha megkóstolnánk a szőlőt?

- Nem szabad! Apa megöl, ha rájön. – ijedt meg Ford.

- Nem fog. Majd én szedem le, hogy véletlenül se keveredj gyanúba.

- Akkor azért leszek hibás, mert miért nem állítottalak meg.

- Nyugi! Elviszem a balhét! – ígérte Stan és már rohant is egy kis szőlőért. Ford pedig állt egyhelyben és azon töprengett, hogy vajon mit mondjon, majd, ha kiderül. Amíg egyedül ácsingózott valaki hátulról erősen megszorította a vállát, majd a füléhez hajolt.

- Szervusz, kölyök!

Stan egy sikoltás kíséretében majd’ két métert ugrott.

- Mi a-? – fordult meg és Bill-t látta ott, pajkosan vigyorogva, miközben int neki egyet.

- De kis édes! Megijedtél tőlem? – hajolt előre.

- Mit keresel itt? Én tegnap csak… álmodtam… álmodtam, nem? – Ford teljesen kiborult. Bill elnevette magát.

- Már akkor is vicces volt ez a feltevés, de most talán még inkább.

- Mit csinálsz itt?

- Megidéztél, hát követlek téged, hogy megtudjam, mire vágysz. Egyébként a tegnapi felsorolásodból kifejeltetted, hogy van egy borzalmas nevelőapád, aki reggeli zuhannyal ébreszt egy nehéz éjszaka után.

- Ez nem tartozik rád. – nézett félre Ford.

- Ajjaj… Érzékeny pontra tapintottam volna?

- Csak tűnj el! – fordult el Ford. Bill továbbra vigyorgott. Ford mögé lépett és lágyan végigsimogatta a karját.

- Ne szomorkodj kisfiú – mondta szelíden Bill, utána átölelte őt, és a feje tetejére hajtotta a fejét – én mindig itt leszek melletted. Nekem bármit elmondhatsz.

- Most arra kérsz, hogy bízzak benned? Hogyan is tehetném?

- Azt szeretnéd, hogy bizonyítsak?

Ford bólintott.

- Legyen. – vigyorogta Bill és eltűnt. Ebben a percben ért vissza Stan egy fürt szőlővel. Lassan meg is ették, utána folytatták a munkát. Dél körül végeztek és megebédeltek. Utána neki láttak a szőlőszedésnek. Közben észre sem vették, de szemezgettek belőle egy keveset. Estére bevitték a szőlővel teli kosarat, és kényelmesen töltötték az estét, mindaddig, míg apjuk haza nem ért.

- Mit jelentsen ez? – lépett eléjük egy csupasz szőlőfürttel – a ménkű üssön beléd, Ford, hogy veled mindig csak a baj van! Mire véljem ezt? Nem elég már neked az, amit édesanyád pakol? Hogy képzeled, hogy megeszed a tiszta hasznot?

Stan egyből a védelmére kelt.

- Apa, meg tudom magyarázni.

- Nem hozzád szóltam! – veszekedett rá. Ford úgy tudta, hogy ez lesz. Nem tudta mi tévő legyen. Egyre feszültebb lett, mikor hirtelen beléhasított valami.

- Rossz emberrel kiabálsz – mondta teljesen higgadtan – a szőlődet a szomszéd gyerekek dézsmálták meg. Az a két minden hájjal megkent csirkefogó már javában zabálták, mire odaértünk és elzavartuk őket – folytatta tovább, de mintha nem is ő beszélt volna. Csak jöttek a szavak egymás után a szájából, közben felmerült benne a kérdés, hogy vajon ki is mondja őket.

- Komoly vádak? Na, és a bizonyíték?

- Bizonyíték? Kérlek, apa! Te is láttad, hogy májusban meg a meggyfánkat csonkították meg.

Nevelőapja most először elgondolkodott azon, hogy a fiú talán igazat mond, és ártatlan. Bólintott és elment. Stan boldogan hátba verte Ford-ot.

- Szép mentés, öcskös! Lehet, hogy a karod gyenge, de az eszed vág, akár a borotva!

- Köszönöm. – mosolygott rá Ford.

Este mikor mindenki lefeküdt, Ford kiment az udvarra.

- Bill, merre vagy? – szólította meg halkan új barátját a fiúcska, és Bill meg is jelent.

- Szép jó estét barátom! – jelent meg előtte – miben segíthetek?

- Meg szeretném köszönni. – mosolygott rá szelíden Ford – azt, amit mondtam, nem én mondtam, igaz?

- Ügyes észrevétel. Kicsit belemásztam az agyadba és kicsit besegítettem. Mondtam, hogy bennem megbízhatsz. – fellelte Bill – Igazán nem nagy ügy.

Ford megölelte Bill-t, aki először igen meglepődött, de aztán visszaölelt.

Az elkövetkezendő napokban Bill és Ford egyre jobb barátok lettek. Ford szerette volna bemutatni testvérének is Bill-t, egy napon pedig eldöntötte, hogy összeismerteti őket. Stan-t bevezette a szobájukba.

- Miért is hoztál ide? – kérdezte Stan.

- Be szeretném mutatni neked a legjobb barátomat.

- Uhm… rendben… - Stan nem értette. Ford semerre sem jár el, milyen barátja is lehetne? Ha pedig van is mit keresne a szobájukban – és… merre van? – kérdezte.

- Itt van, csak elbújt. – felelte Ford és hívogatni kezdte Bill-t, de ő nem jött elő – Bill, kérlek, bújj elő!

Stan furcsán nézett rá.

- Itt van, higgy nekem! – fordult felé Ford. Fivére Ford homlokára tapasztotta a tenyerét. – mit csinálsz?

- Nem kaptál véletlenül napszúrást? Tegnap nagyon tűzött ám a nap.

- Dehogy kaptam! – csapta el Stan kezét a fiú.

- Azért szerintem picit furcsa, hogy kilenc évesen képzeletbelei barátaid vannak.

- Nem képzeletbeli! Bill létezik.

- Jó, figyelj! – Stan testvére vállára tette a kezét – Szerintem végy egy fürdőt és pihenj egyet. Biztosan jót tenne.

Utána megveregette a vállát és elment. Ford tudta, hogy most bolondot csinált magából, és ezért haragudott Bill-re, aki meg is jelent.

- Ejnye! Nem említettem? Rajtad kívül senki sem láthat engem. – mondta neki.

- Kösz szépen! Most flúgosnak hisz a saját öcsém. – felelte durcásan Ford.

- Ez kiváltság! – karolta át a vállát Bill – Csakis a kiválasztottak gyönyörködhetnek hibátlan testemben.

Ford sóhajtott. Talán valóban megbolondult. De így, vagy úgy Bill-t látja és érzékeli. Csakis ez számít.

Bill-nek köszönhetően Ford élete gyökeresen megváltozott. Ha nevelőapja előkapta valamiért Bill mindig kibeszélte a maszlagból. Egy idő után pedig a férfi felhagyott az örökös piszkálással, mert rájött, hogy úgy sem talál fogást a fiún.

Mikor a Pines ikrek nagykorúak lettek, elköltöztek otthonról Gravity Falls-ba. Vettek egy kicsiny házat és kettesben laktak benne.

Egyik napon reggeli közben a két fivér komoly beszélgetésbe kezdett.

- Hallod, Ford – kezdte Stan -, gondolkodtam azon, hogy miből élhetnénk meg, és… arra gondoltam, hogy valóra válthatnám a régi álmomat.

- Ne! Ugye csak viccelsz? – döbbent le a fiú, mert esztelenségnek gondolta ezt a bizonyos álmot.

- Miért lenne az? Csak pár nő kell hozzá, meg egy nagyobb ház.

- Stan, egy bordélyház többől áll, mint nőkből, meg italozásból.

- Komolyan? Mi más kell hozzá? – kérdezett vissza Stan. Már rég fontolgatta, hogy majd egyszer nyit egy bordélyházat, és mivel Gravity Falls-ban nem volt még ilyen úgy gondolta, itt az idő.

- Komoly pénzügyi dolgokat kell majd elsimítanod.

- Majd ezt rád bízom. Jó kis csapat lennénk.

- Nem. Nekem más álmom van, Stan. Még mindig a furcsaságokat akarom kutatni.

- Igen? Na és miből fogod mindezt finanszírozni? Kell a pénz. Egy ideig elleszünk a bordélyházzal, és ha összejön egy halom pénz, mehetünk világgá. Nos? Mit szólsz?

Ford erősen elgondolkodott ezen. Valóban kell a pénz, és ez az ötlet kecsegtet a legtöbbel. De tartott attól, hogy még az elején becsődölnek. Nem bízott abban, hogy képes lenne bánni a pénzügyekkel. Ellenben Stan-nel, aki teljesen biztos volt az ötlet sikerében. Végül is rábólintott és el is kezdtek szervezkedni.

Elővették az addigi megspórolt pénzüket és hozzácsapták azt, amit szüleiktől kaptak útravalónak. Ezután eladták a kis házat is és az összegyűjtött pénzből telt egy nagyobbra, ami inkább szállodának volt nevezhető, de pont ez kellett nekik.

Alkalmi munkákat vállalva összejött a pénz a berendezésre és a végén már csak annyi dolguk volt, hogy alkalmazottakat vegyenek fel. Az első jelentkező Angeli volt, aki kerekebb teste miatt csak pultos lett.

Ford inkább nem segített lányokat választani. Inkább felment az irodába, hogy átszámolja a költségeket.

Stan válogatása bejött, ugyanis beindult az üzlet. A férfi mindig lent volt és ügyelt a rendre, valamint legeltette szemét az árun. Ford viszont inkább mindig az irodában számolgatott, és ahol tudott spórolt. Hamar el akart kerülni innen, szóval nagyon fogához verte a garast.

Stan unszolta testvérét, hogy ugyan tartson vele, legalább egy napra, mert nem bánná meg, de csak nem akart belemenni. Pár hónap múlva aztán csak beadta a derekát, és az egyik reggelen egy bögre kávéval kilépett az irodából és elindult az előtérbe. 

Séta közben a jegyzeteit bújta, így nem vette észre, hogy jön vele szemben valaki.

Ez a valaki ugyan észrevette Ford-ot, de nem került elég nagyot, így a válluk összeütközött.

A férfi egyből felkapta a fejét, és egy magas, szőke lányt látott.

- Bocsánat! – mondta rögvest. Nagyon csinos lánynak tartotta neki ütközött hölgyet.

- Semmi probléma. Maga Ford, ugye? Stan sokat mesélt magáról, de mivel senki sem látta magát, lassan azt hittük, Ford csak Stan képzeletének szüleménye. – viccelődött a lány.

- Igen. Stanford Pines. Önt, hogy hívják? – kérdezte Ford.

- A nevem Deborah. Most pedig, ha megbocsát, sietek! – köszönt el a lány egy kacsintás kíséretében és már ment is. Pár szót szóltak egymáshoz ugyan, de Ford már most fülig szerelmes lett Deborah-ba. Mosolyogva folytatta az útját Stan felé.

Mikor odaért Stan a színpad előtt ült és a lányok táncpróbáját felügyelte.

- Áh, Ford! Ideértél! Azt hittem ide sem jössz.

- Komplikációk akadtak út közben.

Ahogy beszélgettek a színpadon álló lányok összesúgtak, ugyanis ez volt az első eset, hogy láthatják Ford-ot.

- Csihadjatok, és tovább a táncot! – utasította őket rendre Stan és a lányok folytatták. A két fivér leült és nagy beszélgetések közben figyelték a próbát.  Nem sokára elérkezett Deborah szóló jelenete. Ford le sem tudta venni róla a szemét.

- Nagyon csinos ez a lány. – jegyezte meg Ford.

- Bizony! A legjobb táncosom, és énekesem. Neki hála van teltház minden este.

Ford csak bólintott.

Próba után Ford a színpad mögé sietett, remélve, hogy összefut Deborah-val, és így is lett.

- Szép, jó napot, Deborah! – állt mellé félszegen a férfi, mire a lány döbbenten nézett vissza rá. Nem semmi az sem, hogy ma mindenki láthatta Stan testvérét, de most még hátra is jön közéjük és beszélget vele. Pont vele!

- Hát… jó napot Magának is. – felelte a nő.

- Mondja, esetleg rabolhatom az idejét, és meghívhatom egy italra?

Deborah még jobban ledöbbent, de persze nem ellenkezett. Jó, ha közel áll a munkaadóihoz, gondolta.

Helyet is foglaltak egy félreeső nyugodt sarokban lévő asztalnál.

- Nagyon ügyesen táncol. – jegyezte meg Ford.

- Hát, köszönöm! Bár, ha itt dolgozom ez inkább elvárás. – nevetett fel Deborah.

- A többiek mégis kezdők Önhöz képest.

- Most csak hízeleg. – könyökölt fel az asztalra a nő. Ford egy csöppet megilletődött, majd ezt felelte:

- Nagy baj volna, ha számomra ez a hízelgés is igaz volna?

Deborah kuncogott.

- Mondja, lehet, egy un diszkrét kérdésem? – nézett rá Deborah.

- Persze. Kérdezzen nyugodtan!

- Hogy lehet az, hogy már lassan fél éve itt dolgozom, de Magát egyszer sem láttam.

- Ez azért van, mert a legtöbb időmet az irodában töltöm, pénzügyeket rendezgetve.

- Nem unalmas az?

Deborah előre hajolt és érdeklődve nézett a férfi arcába.

- Épp ezért hagytam most ott és jöttem le ide, és hogy őszinte legyek, tetszik, amit látok.

- Egek! Maga egy igazi úriember! – kuncogott a nő. Ford meglepően jó társaságnak bizonyult a számára, de sajnos vissza kellett mennie, dolgozni.

Mikor Ford egyedül ült, Stan ment oda hozzá.

- Akarsz valamit Deborah-tól, jól sejtem?

- Nem, nevetséges vagy! – nézett félre Ford.

- Te vagy nevetséges, hogy azt hitted nem veszem észre. Meg azért is, mert azt hiszed, lehet ebből a kapcsolatból valami.

- Miért ne lehetne? – kérdezett vissza ingerülten.

- Talán mert ő egy örömlány. Sose kezd ki velük. Ez az aranyszabály egy férfi eletében. Jobb, ha elfogadod, hogy ő egy teljesen más világ.

Ford nem felelt, csak hamar felállt és felment a szobájába, ahol Bill-nek panaszkodott.

- El sem hiszem, hogy ezt mondta! Mintha nem lennék elég vonzó, Deborah-nak. – dühöngött.

- Igazad van! Nagyon vonzó, fresh fiatalember vagy! Minden lány csak álmodhat hozzád hasonlóval. Ez a Deborah is bizonyosan megőrül érted. – felelte Bill.

- Én is ezt mondom, de Stan nem hiszi, hogy ebből bármi lehet, de majd én megmutatom neki.

Ford eltökélte, hogy megszerzi Deborah-t. Első lépés efelé az volt, hogy előbújt az íróasztal mögül és ő is lejárt esténként Stan-nal a bordélyházba. Ford mindig Deborah-n tartotta a szemét. Elborzadt attól, ahogy más férfi hozzáért, és attól, amit csináltak vele, de ezt a gombócot le kellett nyelnie.

Egyik este azonban egy részeg vendég nagyon durván bánt a nővel. Többek között falhoz szorította őt, úgy, hogy meg sem bírt mozdulni és úgy csókolgatta. Ford ereiben már ettől felforrt a vér, de uralkodott magán, mert nem akart bajba keverni senkit, de amikor azt látta, hogy Deborah szemei csillognak, és majd’ elsírja magát, már nem bírt tovább tétlenkedni. Odasietett és leverte a tagot, aki részeg mivolta miatt nem tanúsított semmi féle ellenállást.

Ezután kézen fogta Deborah-t, és átvitte őt, egy csendes kis szobába. Egy asztal és két szék volt itt, mivel ez volt az a szoba, ahol Stan az állásinetjúkat intézte. Leültek egymással szemben.

- Ford, mi volt ez az előbb? – értetlenkedett Deborah.

- Nem tudtam nézni, amit az a fenevad művelt Önnel.

- Benne van a munkaköri leírásomban. Az ilyen helyzeteket tudni kell kezelni, és én tudom is.

- Nekem nem úgy tűnt. – felelte Ford – Az a férfi kétszer nagyobb és, jobb esetben is háromszor erősebb Önnél. Ezt kezelni lehetetlen.

- Akár így, akár úgy, nem teheti meg, hogy minden vendéget leüt, aki csak egy kicsit is durvább velem. El kell viselnem. – miközben ezt mondta, Deborah lesütötte a szemét. Ford gyengéden megfogta a nő kezét.

- Nem kell. Tartson velem. Ketten elmegyünk, és jobb életet kezdhetünk valahol másutt.

- Maga bolond. – mosolyogta Deborah – azzal és ésszel, és testtel, ami nekem van, örülhetek a mostani állásomnak.

- Ha velem lenne, nem kéne a megélhetés miatt ilyeneket tennie. Bízzon bennem.

- Nem. Nekem ez most így jó. Sajnálom, de most mennem kell.

Azzal Deborah felállt és visszament dolgozni. Ford az asztalra könyökölt és tenyerébe temette arcát. Fájt neki, amit a nő mondott, hogy neki ez jó így. De hát, hogy is lehetne jó? Amit ő csinál az nem élet.

Az ajtóban Stan állt meg.

- Tégy le róla, öcskös. Mint mondtam, ő más világ, mint te.

- Nem tudhatod, mi rejlik benne. – duzzogott Ford.

- A férfiak első számú szabálya: Sose kezdj ki egy örömlánnyal. Aki pedig ezt megtette csúnyán ráfázott. – jelentette ki Stan – Én neked akarok jót. Ha egyszer elmegyünk világ utazni, akkor nála különb lányokat is találsz, hidd el!

Stan elment, de Ford még maradt pár percet. Nem volt hajlandó lemondani Deborah-ról.

Az elkövetkezendő napokban sokat beszélgetett a nővel, de mindig elutasító válaszokat kapott, de nem halt meg benne a remény. Meg akarta mutatni Stan-nek, hogy igenis Deborah más. Azonban testvérétől ugyanazt kapta meg nap, mint nap, hogy talál jobbat, mint ez a szőke fruska.

Ford egyik este újra próbálkozott. Munka után félrehívta Deborah-t. De nyugodt helyet nem találtak, ezért felmentek az egyik szobába.

- Ma is durva volt Önnel az a férfi. – jelentette ki Ford.

- Igen, de már megszoktam. Ne aggódjon!

- Hogy kérhet ilyet? Nagyon szerelmes vagyok Önbe.

- Rosszul teszi. Talál nálam jobbat, higgye el! – mosolygott rá Deborah.

- Nem igaz. Én egy jobbal akarok élni, hanem Önnel… veled, Deborah.

Ford közelebb húzódott a nőhöz, mire ő eltávolodott.

- Nézze, nem lehet. Hagyjuk abba, még mielőtt valami butaságot csinálnánk.

- Butaságot? Mifélét? – kérdezte Ford, sejtetve, hogy tudja ám, mire is gondolt Deborah. Az igazság pedig az, hogy ő nagyon is akarta azt a „butaságot”. Közelebb hajolt hozzá. Deborah már nem távolodott el, de még mindig kérette magát.

- Hagyd abba… még mielőtt…

De már befejezni nem tudta. Ford megcsókolta őt, és ő viszonozta, és a „butaság”, amit nem kellet volna, mégis megtörtént.

Másnap reggel Deborah Ford karjaiban ébredt. Amint felnyitotta szemeit felült. Nem akarta elhinni, hogy valóban megtette. Ahogy a nő felkelt úgy vele Ford is.

- Ezt nem kellett volna. – jelentette ki Deborah.

- Miről beszélsz. Tegnap azt tetted, amit a szíved belül sugallt neked. – felelte neki Ford.

- Nem. Én… - Deborah szünetet tartott – mennem kell.

A nő gyorsan felkapta vékonyka ruhadarabjait és elhagyta a szobát. Ford nem értette, hogy mi történt. Azon tanakodott, hogy vajon Deborah mit is érez valójában, ám ekkor társasága akadt. Bill volt az.

- Nocsak, nocsak! Sikerült magadba bolondítanod? – kérdezte vigyorogva.

- Nem, illetve… nem tudom. – vakart a tarkóját a férfi – Azt mondta nem kellett volna, meg hasonlók. Nem igazán értettem.

- A nők már csak ilyenek. Szeszélyesek. – nevette Bill. Ford nem felelt. Ő is felöltözött, és eldöntötte, hogy beszél erről Stan-nel.

Közben Stan-hez, már bement Deborah.

- Nem tudom ezt folytatni. – kezdte a nő – a testvére az őrületbe kerget. Képtelen vagyok egy ilyen helyen folytatni.

- Jaj, ne hisztizz Deborah. Beszélek majd a fejével. – csitítgatta Stan.

- Jaj, kérem! Úgy, ahogyan eddig? Semmi sem történt mióta „beszélt” vele. – felelte szemrehányóan Deborah. Ekkor ért oda Ford és az előzményeket nem hallva csak most kapcsolódott bele a beszélgetésbe.

- Deborah, kérlek! – szólt Stan.

- Nem. Én kérem! Engedjen el! Ezt már nem bírom.

- Kérlek, csak még egy rövid ideig bírd ki! Nincs már sok hátra.

- De Stanford… - halkult el a nő – Nem akarom, hogy…

- Hagyd már az öcsémet! – szólt erélyesen Stan – Az én drága bolond öcsém ezt úgysem értené meg.

Ford eleget hallott. Mérgesen szelelt el a szobájába.

- Jó, rendben. Pár hónap múlva bezárja a házat, de addig sem akarom, hogy Stanford még egyszer rám telepedjen.

- Nyugodj meg! Ma végleg hosszasan megbeszélem vele a helyzetet.

Deborah érezte, hogy most sem fog semmi változni, ahogy az eddig is volt. Mindenesetre remélte a legjobbakat és elment.

Közben Ford a szobájában panaszkodott Billnek, mint mindig.

- Tudod mit jelent ez? Deborah szeret engem, csak Stan nem hagyja neki, hogy itt hagyja a helyet. Nyilván azért, mert ő a legjobb alkalmazottja. Még egy ilyen korrupt embert, mint ő! – sétálgatott körbe-körbe ingerülten a férfi.

- Nagyon megbántott téged. – jelentette ki Bill – Bosszút kéne állnod.

- Lehet, de… - Ford sóhajtott – Mégis csak a testvérem.

Ford egyre azon tűnődött, hogy mit kezdjen ezzel a bolond helyzettel. Addig-addig, míg a végére beesteledett. Egyszer csak kopogtak. Angeli volt az.

- Stanford, a bátyja keresi. Az irodában várja. Beszélni szeretne Magával.

Ford bólintott és már indult is az iroda felé.

Mikor belépett Stan kedvesen fogadta.

- Ford! De jó, hogy itt vagy! – lépett elé Stan.

- Ne, jó pofizz! Tudom mi a helyzet. Hallottam, amit Deborah-val beszéltél. – felelte neki Ford.

- Óh, valóban? Hát… sajnálom. – miközben ezt mondta testvére vállára tette a kezét, de Ford elütötte azt.

- Van is mit sajnálnod! Mégis hogy képzelted? – fakadt ki.

- De hát… azt hittem tudod. – értetlenkedett Stan. Hiszen ő abban a hitben volt, hogy Ford pontosan jól tudja, hogy nem szabad kikezdenie Deborah-val, hiszen amit érez nem kölcsönös.

- Nagyon megbántottál. – fordult el Ford, ekkor behunyta szemeit, de mikor ismét kinyitotta őket, már nem a maga ura volt – és épp ezért – lassan megfordult -, most megbosszulom.

- Ford, miről beszélsz? Kezdesz megijeszteni. – hátrált meg Stan.

- Édes. Még mindig azt hiszed, hogy Ford vagyok? – nevetetett a férfi – hiszen ismersz engem. Kilenc éves korotok óta mellettetek vagyok.

- Kilenc éves korunk óta? – gondolkozott el Stan, és beugrott neki valami. A felismeréstől kikerekedtek a szemei, és úgy nézett vissza rá – csak nem? Te lennél Bill? – kérdezte letaglózva.

- Talált! Okosabb, mint hittem. – tapsolt Ford – nagyon sok fájdalmat okoztál ám az én Ford-omnak. Itt az ideje, hogy visszaadjam. – és a farzsebből elővett egy bicskát – Ezzel foglak szíven szúrni. – vigyorogta.

Stan nem tudta mi tévő legyen, hiszen mégis csak a testvére, de mégsem, ezért tehetetlen volt. Csak annyi maradt, hogy védekezzen. Az első pár csapástól még el is tudott ugrani, de egyszerre csak eltalálták. Ford hátrébb lépett.

- Úgy tűnik el fog hagyni a szerencséd. –vihogta.

- Rossz hírem van Bill. – lihegte Stan – a szívem nem a jobb oldalon van.

- Egek! Hát az anatómia sosem ment. – mosolyogta Ford.

Stan a mellette lévő szekrényhez nyúlt, és egy lőfegyvert vett ki belőle.

- Ah! Meg akarsz ölni? Hát aranyos! – nevetgélte tovább, ám ekkor megingott, és a fejéhez kapott. Szeme egy perce ismét a régi volt – Stan… menekülj… meg akar ölni… Ne játszadozz! – váltott stílust – ez az ember megbántott téged! Bűnhődnie kell! De nem… ő az egyetlen testvérem… nem teszem!

Stan látta, hogy Ford komolyan vívódik, de tenni sajnos semmit sem tudott. Ford odabukdácsolt hozzá, és a testvére fegyverét saját mellkasához nyomta.

- Lőj le! Másként átveszi a testem fölött a hatalmat, és ő öl meg téged. Nem hagyom, kérlek, lőj le! – szólt zavarodottan Ford.

- Hogy kérhetsz ilyet? Képtelen lennék rá. – felelte Stan.

- Ez már nem én vagyok. Meg kell tenned. Kérlek!

Egyre csak dulakodtak a fegyverrel. Ford rásegítésével ugyan, de mégis Stan volt az, aki meghúzta a ravaszt. Nagy durranás, fröcsögő vér, és Ford holtan esett össze a padlón.

Stan egyből letérdelt mellé.

- Istenem… Ford… Nem, ez nem lehet… kérlek, ne… - dadogott össze-vissza a férfi teljesen összetörve. Vérbe fulló testvére pedig sajnos nem kelt fel. Stan sírva ölelte magához egyetlen testvére holttestét és átkozta Bill-t, aki miatt ez bekövetkezett.

Azon az éjszakán még eltemette Ford-ot, és majdnem napkeltéig időzött ott. Annyira összetörték az események, hogy bánatát alkoholba fojtotta. Amikor épp nem volt részeg, akkor azon mesterkedett, hogy az legyen, és ki sem mozdult az irodájából.

Közben a bordélyházban elterjedt a hír, hogy az ikerpár egyik fele meghalt, és pletykák keringtek arról, hogy valaki meggyilkolta, de az okát csak találgatták. Még azt sem tudták, hogy melyikük él. Viszont a színvonal egyre csak romlott. Az igényesebb lányok egyre csak mentek – ahogy Deborah is.

Hetek múlva Angeli eldöntötte, hogy ez így nem mehet tovább, hát bement Stan-hez.

- Mégis mit képzelsz? A vállalkozásod maholnap tönkremegy. Meddig akarod még ezt csinálni.

- Nem megy. A testvérem nélkül nem megy. – felelte Stan.

- Talán annak örülne, hogy itt ül és belebetegszik az önsajnálatba? Talpra! Mindenki számít rád.

Angeli próbált lelket önteni főnökébe, ami csak nehezen sikerült neki. Végül is Stan felállt, és folytatta.

Azt adta tovább, hogy Stanley halt meg, és ő Stanford, ezt a fivére emlékére tette. Így vitte tovább a bordélyházat. Új alkalmazottakkal, és új dizájnnal.

Sosem feledte testvérét, de tudta, hogy a jövő boldogsága a felejtésben rejlik.

Remélte, hogy életében összefut még Bill-el, hogy bosszút állhasson Ford halálért, és ez a pillanat most jött el. Ismét elővette ugyanazt a fegyvert, amit akkor régen, és Dipper-re szegezte azt.

- Azóta is rád tartogatom a megmaradt golyóimat. – mondta Stan.

- Óh, kérlek! Engem nem tudsz megölni. Csupán a testet, amit megszálltam.

- Mindenesetre tőled is megszabadulok egy időre. Lehetőség szerint jó sok időre.

- Ne légy oly magabiztos! A mostani gazdatestem nem táplál irántad gyengéd érzelmeket.

Stan ezzel nem foglalkozott és jó párat ellőtt a golyókból, de ezeket Dipper mind kikerülte. Egyre közelebb és közelebb férkőzött ellenfeléhez. Egyre csak dulakodtak, ezzel nagy zajt csapva, amit a fölszinten sétálgató Mabel meg is hallott. Tudta, hogy valami nincs rendben.

Gyorsan a pulthoz szaladt és alóla kivett egy pisztolyt. Nagyon aggódott, és csak, lassan mert felmenni a lépcsőn. Míg ő a lépcsőt fokonként vette, a szobában erőteljes csata folyt.

Végül is Stan elhasználta az összes golyóját, és Dipper-nek így már semmi sem állt az útjába. Felugrott a férfi vállára és a hajába markolva oldalra feszítette a fejét, majd a vér áztatta kést Stan nyakához szorította.

- Add át üdvözletem Ford-nak. Gondolok rá néha. – vigyorogta Dipper és elvágta a torkát.

Dipper eldobta a kést és önelégülten bámulta a vérben úszó holttestet.

- Úr Isten! – szólalt meg egy hang az ajtóból. Mabel pont ebben a percben ért ide – Dipper, mi történt? – kérdezte megszeppenve. A fiú lassan megfordult.

- Ajjaj, egy szemtanú! – vigyorogta, majd egyre közelebb lépkedett hozzá, és így folytatta – ne légy buta, és add át nekem azt a pisztolyt. Ígérem, hamar végzek veled.

Mabel hátrálni kezdett. Dipper pedig hirtelen megállt és a fejéhez kapott.

- Mit csinálsz? Ő a húgom. Hagyd őt békén! – szólt a fiú – Miért kérsz ilyet? Miatta vagy magányos. Bűnhődnie kell!

- Dipper, mi történt veled? – kérdezte a lány falhoz tapadva.

- Mabel… menj innen… meg akar ölni. – nyögte Dipper. Ahogy ezeket a szavakat kiejtette fájdalom nyílalt az agyába, és elvesztette a kontrollt.

Meg is hoztam az új részt :D Remélem ez is eléri a várt színvonalat ^^

Ha érdekel a folytatás, kommentben jelezd ;)